Szabó Zsolt köszöntése

Egyesületünk nevében Rácz Éva köszöntötte Kolozsvárt Szabó Zsoltot, nyolcvanadik születésnapján, s adta át neki a MÚRE Érdemoklevelét.

Te Zsolt, figyelj csak! Itt vannak ezek az ügyes fiatalok, elvihetnénk őket fellépni… Mit gondolsz, honnan lehetne arra pénzt szerezni?

Néhány napja véletlenül hallottam ezt a beszélgetést a sztánai kultúrház előtt. Cseke Péter tanár úr felvetésére nem született azonnali válasz, de szinte biztos, hogy a megoldás meglesz valamikor. Tudom, hogy meglesz, mert így jártuk be Erdélyt Zsolt bátyánk vezetésével: ők ketten összekalapálták az újságíró-képzést, majd összekalapolták időnként a támogatást, hogy a diákok Budapestre menjenek tanulmányútra, meg néha azért is, hogy Székelyföldet és a fővárost, Bukarestet is felkeressük, belépjünk az ott működő akkor még sok-sok szerkesztőségbe, találkozzunk személyesen a szakirodalommal, hús-vér újságírókkal.

Születésnapi köszöntésre készülve, belenéztem a fotóalbumba, és nem sok képet találtam, amelyen Szabó Zsolt is szerepel. Olyan időszak volt az, amikor nem a telefonnal teltek napjaink, hanem – két világmegváltás és ahhoz hasonló médiaforradalom között – azon tanakodtunk, honnan tudhat a tanárunk ennyit! Minden útkereszteződésnél elmondta, hová vezetne a másik irányban az út. Megmutatta a Helikoni kőasztalt és a bonchidai Bánffy-kastélyt, amikor még majdnem olyan állapotban volt, mint amilyenben az unikornisos kapu által valaha védett szentbenedeki kastély ma is van. S ugyanott, Bonchidán mutatta meg a parlagfüvet, mert azokban az években kezdtek arról beszélni, hogy erősen allergén. De ő biztosan nem akkor és nem azért ismerte meg, hiszen meggyőződésem, hogy a természettel mindig is közeli viszonyban volt. S lehet, hogy ha most megkérdezném, mi volt az a virág, aminek nevét legutóbb megkérdeztem a Csigadombra menet, megmondaná (kék-lila virága volt talán…) Ma sem tudom a nevét.

Tudom viszont, mi az a tájképi érték, és milyen a hagyásfás legelő. Ezeket a fogalmakat Sztánán tanultam, amikor Szabó Zsolt a Sztánai völgy felmérésén ügyködőket is vendégül látta a Szentimrei-villában.

Akkorra már, azt hiszem, tudtuk mi, elsőévesek, hogy a tanárunk a nagyapjából doktorál – illetve doktorálhatott volna már néhány évtizede, ha akkor meg nem akadályozzák. Aztán pótolta ezt is. És csak néhány évtized kellett például nekem hozzá, hogy megtudjam: ifjúságunk lapjának, a Jóbarátnak is dolgozott. Nem sokat dicsekedett ezzel sem.

Annyit tudtunk róla akkoriban, hogy főszerkesztője (volt) a Művelődés című lapnak. A talán évtizedekig narancssárga borító alatt sok elsőéves újságíró-hallgató debütáló írásai megjelenhettek. Ugyanabban az időben adták ki a lap Könyvesház mellékletét, természetesen könyvekről, amelyekből egy-egy tiszteletpéldány bizony gyakran jutott akkoriban a Tanár Úrtól a diákokhoz, recenzió ellenében. Mindez a munka Wass Ottília egykori házának a szénapadlásán zajlott (vagyis pontosabban: nyikorgott), ahová egyre rozogább falépcső vezetett. A kulturális folyóirat ilyetén megbecsülése azt igazolja: nem kell palota értéket teremteni, közvetíteni. Bár, valljuk be, azért jó lett volna.

Jó lett volna, bizony, az újságíró-képzésnek is egy olyan hely, ahol nem kell kiszámolni, mint a Spectator Sajtóházban, hogy az évfolyamok ne találkozzanak, mert csak egy tanterem volt, s ahová nem kell a tanárunknak reggelente átszaladnia otthonról, hogy befűtsön a nyolckor kezdődő Beszédtechnika-órához.

Olyan időszak volt ez, mondhatni hőskor, amikor tanáraink jól tudták, és valahol mi diákok is tudtuk és elfogadtuk: ha csak ez van, ezzel kell boldogulni. S néha beadtuk a derekunkat olyan szent őrültségekbe is, mint a faültetés Torockón, a Tóbiás-ház közelében.

Kedves Ünneplők,

Múlt héten összeszámoltam: ez a hatodik szöveg, amelyet Szabó Zsolt tiszteletére, méltatására írtam – hadd tegyem hozzá: mindegyiket nagy örömmel, és csak néha gondolva arra, hogy ő majd kijavítja. Készült korábban méltatás a legnagyobb magyarországi újságíró-szervezet, a MÚOSZ Aranytoll-díjához, illetve az EMKE Spectator-díjához, és idén a születésnap körül többször írtam már közös emlékeinkről. Szerencsére sok van, és mindig előkerülnek még olyanok, amelyekről korábban nem tettem említést – mint például az, hogy az első számítógépemet is a Művelődés szerkesztőségéből kaptam. Nem önzőségből mondom: Tanár Úr, örülnék, ha sokszor írhatnék még hasonlókat! Remélem, adsz rá alkalmat!

Nekem egyelőre leginkább két dolog hiányzik: a közös helyismereti séták itt Kolozsváron, és a bölcsessége, amelyre ma is szükség volna a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének etikai testületében, a Becsületbíróságban.

És ha még egy feladatot szabadna kitalálni az ünnepeltnek, akkor íme, mondom is: válogassuk össze a romániai magyar sajtóban dolgozott nagy elődök publicisztikáit, fontosabb írásait, hogy azokat is taníthassuk az utánunk következő újságíró-generációnak!

Azért mondom ezt, mert a munkát ő már el is kezdte: 1997-ben jelent meg az Újságíró Évkönyv, amelyben egyrészt szerepelnek elemző írások a médiáról, másrészt pedig ebben a kötetben szerepel a szerintem valaha volt legalaposabb MÚRE-tagnyilvántartás. Külön érdekessége, hogy az akkori gyakornokok között vannak mai nyugdíjasok. De emellett ott szerepelnek azok a nevek, amelyekre ma már digitálisan könnyebben rákereshetünk sajtóadatbázisokban, hogy összeválogassunk egy csokorra valót esetleg egy digitális felületre. Annak alapját pedig majd előkészítik a Tanár Úr tanítványainak tanítványai a BBTE-n az Újságíró szak mellett néhány éve létrejött Digitális média szakon – mert hiszem, hogy ez a munka sem volt hiábavaló.

Tanár Úr, már sokadjára, az itt meg nem jelent sokak nevében: Köszönöm, köszönjük!

Elhangzott a Kolozsvár Társaság ünnepi rendezvényén, 2026. június 2-án.

Fotó: Csibi László