A Csíkszeredai megyeháza Galéria után március 25-től a marosvásárhelyi Bernády Házban is megtekinthető a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett Brassaï sajtófotó pályázatra érkezett munkák javából készült kiállítás, mely hagyományteremtő szándékkal keresi helyét a székely főváros rendezvényhelyszínei között (korábban volt már az unitárius egyház Bolyai téri tanácskozmányi termében is), s úgy tűnik, a Bernády Közművelődési Egyesület jóvoltából, a marosvásárhelyi magyar közművelődési ház emeleti kiállítótermeiben végre hálás helyszínre talált, ahol a fotóanyag a maga teljességében mutathatja fel azon értékeit, melyek évről évre a folyamatos előbbre lépés, a minőség, a művészi igényesség biztos jeleivel újabb és újabb szintet jelentenek a romániai magyar sajtófotó kibontakozásában. Nem véletlen emelte ki a tárlatnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író, hogy a Brassaï 2020 anyaga összességében jobb, mint az előző évek bármelyike, ami egyben visszaigazolja a MÚRE azon törekvését is, hogy az újságíró egyesület az immár hatodik alkalommal meghirdetett sajtófotó pályázattal katalizátor kíván lenni abban a folyamatban, mely a romániai magyar sajtófotó felzárkózó törekvéseit támogatja, ha egyelőre nem is az elit kultúra magas köreibe, de mindenképpen a hazai fotográfia gazdag hagyományokat ápoló azon köreihez, melyeknek alapját a sajtófotó pályázat névadója jelenti, s melynek mai sokszínűségét, egyre számottevőbb nemzetközi tekintélyét az Erdély-szerte aktívan tevékenykedő fotóklubok népes tábora gyarapítja.

Volt idő – de talán még ma sem beszélhetünk róla teljesen elmúltnak – amikor a fotóművészet amolyan mostoha gyerekének tekintettek a sajtófotóra, jeles fotográfusaink, ha nem is úri passzióból, de mindenképpen mellékesen készítettek ugyan sajtófotónak kategorizálható fényképeket, ám a legkülönbözőbb nyomtatott sajtótermékekben megjelenő fotók, mindössze az írott szöveget kiegészítő illusztrációk szerény kategóriájában, nem sok babérra számíthattak a minőségi fotográfiákért rajongó, műértő közönség körében.

Nemzetközi szinten a World Press Photo (WPP) egyre színvonalasabb, egyre nagyobb hatású és egyre nagyobb nemzetközi visszhangú kiállításai jelentették az áttörést, olyannyira, hogy a kilencvenes évek végéig a kiállításai várva várt események voltak nemcsak a fotográfus társadalom egésze, de a tárlatlátogató közönség számára is. Vitathatatlan, hogy ez a nemzetközi anyag sokáig jóval népszerűbb, nagyobb tekintélyű volt, bármely más nemzeti versengés bemutatójánál, ám ez a nemzetközi motor mintegy beindította, ha úgy tetszik, felfelé ívelő pályára állította a nemzeti sajtófotó minőségi tisztulásának, hosszú ideig egy helyben toporgó folyamatát.

Erdélybe minden időkben, és szinte az élet minden területén, több évtizedes fáziskéséssel érkeztek meg a különböző nemzetközi trendek hullámai, így a sajtófotó elismertsége, önálló műfajként való megjelenése is sokáig váratott magára, még 2015-ben (a Brassaï sajtófotó pályázat meghirdetésének első évében) is voltak olyan hangok, melyek szerint egy romániai magyar sajtófotó kiállítás nem képes a saját lábán megállni. A kételkedők főként azzal érveltek, hogy a romániai magyar sajtónak túl kicsi a merítése ahhoz, hogy képes legyen időt álló értékeket kitermelni magából, a napi sajtóban megjelenő fotók nem mindenike (talán szürke többsége) tekinthető sajtófotónak, mi több a sajtófotósok többsége sem sajtófotókat készít, hiszen az, aki a fotót elköveti gyakran nem hivatásos fotós, legtöbbször újságíró (akinek – tisztelet a kevés kivételnek – halványlila segédjegyzői fogalma sincs a fotográfiáról), akinek – a digitális világ térhódításával – kezébe nyomtak egy „szappanos dobozt”, hogy cikkéhez fényképet is készítsen. Ez pedig oly messze áll a sajtófotózástól, és annak végtermékétől a sajtófotótól, mint – mondani szokás – Makó Jeruzsálemtől.

Szerencse, hogy az így gondolkodók, egy mindinkább szűkülő, de még mindég hangos kisebbséget jelentenek, a sajtófotó, s főként a minőségi sajtófotó, egyre inkább polgárjogot nyer nemcsak a print sajtó hasábjain, hanem a közönség érdeklődési körében is, amit meggyőzően visszaigazol, nemcsak a Brassaï sajtófotó pályázatra érkezett munkák javából készülő kiállítások városról városra történő vándoroltatásának sikere, hanem az az évről évre növekvő érdeklődés is, mely ezeket a rendezvényeket övezi.

Ami mindezt determinálja az természetesen az, hogy milyenek a kiállított képek, melyek a kiállítások színvonalát meghatározzák. Természetesen tudom, hogy egy-egy sajtófotó-kiállításról és -pályázatról értékelőleg beszélni szinte lehetetlen, (e sorok írója lévén mű kedvelő és nem föltétlenül mű értő), de ha tényleg értékelnünk kellene a fotográfiai teljesítményt, az alkotói kvalitást, akkor talán a hírfotót létében meghatározó általános sajtó- és társadalmi viszonyok vizsgálatából kellene kiindulnunk. Mert a kettő teljességgel összetartozik, szinte szétszálazhatatlanul gabalyodik egymásba. Másfelől úgy vélem az évente ismétlődő Brassaï tárlatokat azért is nehéz a romániai magyar sajtófotó egészét tekintve értékelni, mert szinte lehetetlen elemezve áttekinteni mindent, ami nem került a falra, illetve nem tudható, hogy amit be sem küldtek a versenyre, milyen nívójú. És akkor még nem is szóltam a körülményekről, melyek között a mai sajtófotónak helyt kell állnia. És itt konkrétan magára a sajtóra gondolok, különösen abban az értelemben, ahogyan róla még alig néhány évtizede beszéltünk. Mert a jelent – és ezen, sajnos, nincsen amit szépíteni – a nyomtatott lapok nagyobb részének egyre gyorsuló halódása, illetve az internetes média profilváltása határozza- e meg. Bizonyos hagyományos nyomtatott lapfajták – a politikai napilap, a szakmai, kulturális hetilap, a művészeti, tudományos folyóirat – eltűntek vagy hamarosan eltűnnek a piacról. Azt hiszem, ma már nyugodtan kimondhatjuk: a hagyományos értelemben vett sajtónak (lassan) vége. Ezt a szót akár el is felejthetjük. Ennek persze mélyreható következményei vannak a sajtófotót illetően is. Annak az online sajtónak, amelyet éppen csak megszokhattunk szűk két évtizede, úgyszintén takarodót fújtak a közösségi(nek mondott) médiumok. Mindez olyan hatású, mint a villám dörgés nélkül.

A valamennyire hozzáértő szemlélődőnek (s itt elsősorban jómagamra gondolok) az elég pontosan látszik, hogyan halnak, halódnak a hagyományos nyomtatott lapok, a neten zajló átalakulások pedig mindegyre hektikusabbak, nehezebben átláthatók. De folynak.

És mindezekből adódik a messze nem költői kérdés: vajon mindez a hagyományos értelemben vett sajtófotó elsorvadásához is vezet, vezethet?

A kérdésre a Brassaï sajtófotó tárlaton kiállítók nagy többsége 2020-ban is határozott NEM-mel válaszolt.

És ezt hangsúlyozta kiállítás értékelőjében Szűcs László, a MÚRE és egyben a zsűri elnöke is, amikor úgy fogalmazott: „Az elmúlt év folyamán a Brassaï pályázatra és a Covid pályázatra több, számunkra új név mellett, mint Huszár Szilamér vagy a Bihari Napló napilap fotósa, Alexandru Nițescu, jellemzően a korábbi évek legsikeresebb alkotói küldték el a 2019 folyamán megörökített pillanatokat, úgymint Albert Levente, Kerekes István, Molnár Edvárd, Ótos András, Sánta István Csaba, Szekeres Attila, Urbán Tibor. Az ő képi világuk határozza meg az itt látható, közel félszáz képből álló anyagot. Erős, kiforrott alkotó egyéniségek ők, amit az is igazol, hogy számos esetben a szerző nevének feltüntetése nélkül is szinte első ránézésre megállapítható, kinek a felvételével is van dolgunk. Érzékeny, figyelmes, a technikát magabiztosan kezelő, érzékletesen láttató kollégák ők, méltók a pályázat névadójának emlékéhez.”

Márpedig amíg ilyen alkotók mozognak a pályán viszonylag nagy biztonsággal kijelenthető: a romániai, de tágabb értelemben a Kárpát-medencei – hisz már a kezdetektől jelentkeztek a pályázatra külhoni kollégák is – sajtófotó egyelőre még messze nincs végveszélybe, nem ütött még utolsó órája.

Végignézve a Bernády Házban kiállított képeket számtalan hangulat, a legkülönbözőbb életérzések, olykor megdöbbentő, máskor elszomorító vagy éppenséggel megmosolyogtató helyzetek, jól elkapott pillanatok köszönnek ránk a fotókról. Hajléktalanok és kóbor kutyapajtások, szutykos ruhájú, ragyogó szemű gyermekek és büszke bajnokok, a pillanat mámorától ittasult boldog táncosok, a hit misztériumát megélő zarándokok, zagytározó sűrű fojtásában fuldokló templomtorony – megannyi életmese. Koldusok és tüntetők, szoboravatók, sportolók és zenészek, pásztorok, szegénylegények és mindennapi hősök keresik a szabadság girbegurba ösvényeit. Talán így tudnám sommázni – a teljesség igénye nélkül – a Brassaï 2020 sajtófotó tárlat anyagát.

 

Persze, hiányérzete ezúttal is van a laikus szemlélődőnek. Mert az anyagot egészében nézve egyre erősebb az érzésem, hogy a sajtófotó bizonyos műfajai gyakorlatilag eltűntek nemcsak a lapokból, hanem a kiállítás anyagából is. És itt konkrétan a nagyobb lélegzetű, igényes fotóriportokra gondolok. A nyomtatott sajtóban sem azért nincsenek, mert nem kellenek. Odáig el sem jut a dolog, hogy kell-e vagy sem. Egyszerűen azért nincsenek, mert senki sem ad rá pénzt. Persze, még ilyen körülmények között is készülnek elmélyültebb riportok, vagy riport kísérletek, sőt – isten bocsáss – fotóesszék is, van is belőlük fehér holló gyanánt a Brassaï 2020 tárlaton is –, de ezeket nem a sajtóháttér finanszírozza, az nem is tart rájuk igényt.

De nem csak a fotóriportról ejthetünk szót. Az is érdekes, ahogyan a portré műfaja az utóbbi évtizedekben teljességgel átalakult. Ha fellapozzuk akár a művészeti folyóiratokat, a nagy interjúk közben elmélyülten dolgozó fotós munkáit alig találni. Az eleven arc, a gesztusok, az életből ellesett karakter eltűnt, s ebbe a divatok is belejátszottak. A portrék manapság általában beállított, ikonikussá merevített, gyakran szoftverekkel erőteljesen megdolgozott alakokat jelentenek.

Mindezeknek üdítő ellentéte a Brassaï 2020 fődíjasának, Kerekes Istvánnak portréfotó kategóriában is díjnyertes alkotásai, melyek közül kiemelkedik a gazdija mellényében megbúvó hófehér kutyus megindító, mély érzelmeket kavaró fotója.

Bár nem volt meghirdetett önálló kategória, mégis kiemelnék itt még néhány, talán a bulvárfotók kategóriájába sorolható képet (jelesül Ótos András, Újvidék fotóit), melyek a pillanat megismételhetetlen varázsának humorral összekovácsolt egyvelegével, lehet, hogy ellentmondásos, de mindenképpen mulatságos ábrázolásával, kedves, bumfordi dolgot sikerült teremtenie.

Kár, hogy ez a kategória a Brassaï 2020-nál sokkal nagyobb kaliberű (és gondolok itt a MÚOSZ által szintén évente meghirdetett anyaországi sajtófotó pályázatra) sajtófotó versengésen sem szerepel önálló kategóriaként, holott képi világával, szabályaival, hatásával, értékelhető teljesítményével – immár évtizedek óta – vizualitása milliók (képi) ízlését határozza meg.

Számomra érthető a sajtófotó (tényleg szép) hagyományaihoz való ragaszkodás, ám ha fenntartjuk azt a véleményt, hogy már jó ideje autonóm létjogosultságot nyert műfajról van szó, akkor talán nem érthető, hogy a szakmai rendezvény miért nem modellezi a szakma (márpedig a sajtófotózás az!) aktuális szerkezeti viszonyait.

Ezt tovább gondolva, hiányérzetként fogalmazódott meg bennem az is, hogy mintha a sajtófotó-pályázat és -kiállítás valamelyest állandósult átmeneti helyzetben volna, mert igyekszik makacsul őrizni a neki kedves tradíciót, miközben a világ fenekestül felfordult körülötte.

Bízom benne, hogy ez a szubjektív érés, megmarad annak ami, és jövőre a Brassaï 2021 újabb szintet lép meg, s Nagy Miklós Kund egy kicsit önmagát ismételve mondhatja el, „az idei tárlat anyaga összességében jobb, mint az előző évek bármelyike”.

 

Bögözi Attila