Biztosan ismerős ez a felszólítás annak, akinek volt gyerekkorában legalább egy rendes tanára. Mert néhány éve még mertek ilyeneket mondani a jó tanárok – bár ma lehet, annak is örülnek szegények, ha a bajusza alatt mormog valamit a diák.
Nem olyan régen még természetes volt, ha ránk szóltak: beszéljünk rendesen! De mit is jelent ez főleg akkor, ha az ember például rádiózik? Tudom, hogy ma szinte bárkiből lehet bemondó, műsorvezető, hírolvasó; nem fontos (?), ki hogyan beszél, hogyan hangsúlyoz, magyarosan ejti-e a szavakat, mondatokat stb. Pedig nemcsak egyszerűen bosszantó a nem megfelelő beszédritmus, hangerő, hangsúlyozás, ejtés, hanem gyakran a megértés is sérül.
Mai írásunkban azt taglaljuk, mire kell figyelnie annak, aki mikrofon mögé ül. Jó, ha tudjuk, hogy a hangzó szöveg tükrözi a beszélő személyiségét, lelkiállapotát, érzelmeit, korát, de esetenként még a foglalkozását is. Hangszínünk adott, ezen sokat változtatni nem lehet és egyénektől is függ, hogy kellemesnek vagy kellemetlennek tartják a hangunkat. Ugyanakkor a hangerő, a hangsúly, a dallam; a szünet, a beszédsebesség, a -tempó, a hanglejtés tanulható, alakítható.
A beszédtempó a ritmusból és a beszédsebességből tevődik össze. Tudjuk, hogy ma már sokkal gyorsabban beszélünk, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, de ez még nem jelenti azt, hogy hadarunk. A rádióban pedig különösen törekedni kellene arra, hogy a beszédsebesség megfelelő legyen: ne túl gyors, de ne is túl lassú, mert azt ma már unjuk. Mindkét esetben ismételten a megértés sérül. A beszédtempó nemcsak tagolja a mondanivalót, de szintén az értelemadást segíti. A ritmustalan beszéd pedig monoton, csak rövid ideig tudunk rá figyelni. Az is fontos, hogy mikor tartunk szünetet, mert ez szintén az értelmi tagolás eszköze, de expresszív hatása is van.
Nos, akkor mit is jelent a nyissa ki a száját a mindennapokban? Ez nagyon egyszerű: figyeljünk az artikulációra, azaz bátran ejtsük ki a hangokat (arról majd külön írunk, ki kell-e ejteni minden egyes hangot)! Ez egy kis ajaktornát igényel csak: tudatosan figyeljünk beszéd közben arra, hogy különböző hangoknak megfelelően kerekítsük, csücsörítsük, résre húzzuk stb. az ajkainkat. Higgyék el, utána csókolózni is sokkal könnyebb!
De ha már megtanultuk kinyitni a szánkat, később azért ne felejtsük el be is csukni, mert a szóvégi mássalhangzókat csak így lehet hallhatóvá tenni. Erre is önfegyelemmel szoktatjuk magunkat: kiejtjük a szavak végén a mássalhangzókat, ne nyomjuk meg őket nagyon, mert az mesterkélten hangzik, de ne is harapjuk el azokat! A magyar nyelv különben sem szereti, ha tátva marad a szánk: ne adj isten, még berepül egy főt(téri) galamb…
Magyari Sára
