Esik. Józsefattilásan, egykedvű, örök eső hull. Pedig nem kellene hullania. Pontosabban nem az esőnek kellene hullania, hanem annak a másiknak, a pelyhes, fehérnek. Igen a hónak, hiszen Boldogasszony hava (tessék, még a hónap neve is havas!), ha úgy tetszik januáriusz, vagy fergeteg hava van, amikor régebb nem volt szégyen a higanyszálnak szabadesésben –15 fok alá zuhannia, s ott oly tartósan megrekednie, hogy néha ki se fagyott, míg „selymét a barka ki nem takarta”. Hajaj, Villon barátom, hol van a tavalyi hó? De még inkább az idei! Lassan felnő egy generáció, aki téli tájaink egykori koronaékszerét, az időnként porcukorszerűen, időnként meg kerékagy csikorgóan a hószagú mennyből alá duvadó havat, a domboldali szánkózást, a hatalmas hóemberépítést, a wotörlu méretű nagy hógolyócsatákat csak régi idők fotóiról ismerik majd…

És lassan már az sem lesz igaz, hogy „Piroska napján a fagy/ Negyven napig el nem hagy./ Ha fénylik a Vince,/ Megtelik a pince./ A ködös január/ Nedves tavasszal jár”. A „nedves tavasz” telhetetlen kapzsiságában maga alá gyűrte februárt, meg januárt, egyetlen nagy locs-poccsá változtatva azt az évszakot, mely ez idáig tájainkon is emberközelből mutatta a jégkorszak régebbi, de a XVII. századi kis jégkorszak csontig világító nagy-nagy fehérségét.

De szavamat nem feledjem. Esik. Most ugyan lázongok a hideglelősen hulló eső ellen, de amúgy szeretem nyári langy melegét. Persze, van eső, amit kifejezetten nem szeretek, például a virágeső, pláné, ha cserepestől hull, ám ez is csak akkor zavar, ha az én fejem kerül nézeteltérésbe az effajta esővel, ami, bevallom, annyira ritka, hogy eddig még egyetlen egyszer sem fordult elő.

Nos, itt értem el mondandóm lényegét, nem, nem az esővel kapcsolatosan, hanem azzal, ami „annyira ritka, hogy eddig még egyetlen egyszer sem fordult elő”.

Mindjárt mondom, mi is ez a csoda, amitől illő annyira meglepődni, akárha a mezozoikum Ornithuromorpha Archaeornithura meemannae, (amúgy röpképtelen) madara, hiphop, hatodik emeleti lakásom ablaka előtt sirályként röpködne.

Szóval eső. De ennek, amelyről szólni készülök, semmi köze az időjáráshoz, se nem ónos, se nem dara, de még csak nem is cumulonimbus-ból alá mennydörgő Isten csapása. Valamiért, inkább a virágesőhöz hasonlítanám, ha nem lenne eleve képzavar, merthogy ki hallott már számítógép (esetleg IT) esőről?

A kérdés, nyilván, költői, ám mégis megesett. És – bevallom – Jólesett!

Hogy hol volt számítógép (esetleg IT) eső? Nos, bizony a MÚRE székhelyén, Marosvásárhelyen, medvetor havának háromkirályok napján. Ekkor érkezett meg Nagyváradról az a küldemény, amely számítógép (esetleg IT) esőként hullott alá, no, nem a mennyekből, hanem abból a BGA pályázatból, melyben egyszerre több számítástechnikai kütyü beszerzésére nyílott lehetőség.

Hogy miért ekkora világra szóló (és kisesszére indító) ez a képzavarral súlyosbított esemény?

Hát bizony azért, mert a mezozoikum röpképtelen madarának feltűnését is farzsebre vágó számítógép (esetleg IT) eső egyesületi berkeinkben is annyira ritka, hogy a MÚRE harminc plusz két éves történetében eddig még egyetlenegyszer sem volt rá példa. Nem mintha nem lett volna rá szükség, hiszen az egyesület számítástechnikai gépparkja olyan idős, hogy már Noé idejében is kőkorszakinak számított volna, de anyagi forrás a megújulásra, felújításra – pláné önerőből – sohasem jött össze. Mint ahogy nem jött össze – és ezt sem hallgatom el – pályázati pénzekből sem, merthogy, általában, amit elsők között a pályázatokból kipateroltak (nem tudni, mi okból pont ezt), az az eszközfelújítás tétele volt. Olyannyira, hogy egy idő után már be se írtuk a pályázatokba, hisz úgy is kihúzzák, ezért volt derült égből villámcsapás tavaly az a felszólítás, hogy a járványhelyzet miatt – hozsanna neked pandémia! (hogy ebből a fohászból még mekkora patália lesz, de hát mi tévő legyek, ha egyszer így van – rendezvényekre kevésbé, de eszközfelújításra annál inkább lehet pályázni.

Hát pályáztunk.

Tisztességesen, minden felújításra szoruló eszközt beírtunk a pályázatba, ami nálunk két-két számítógépet, monitort, szkennert, nyomtatót meg mindenféle más kütyüt jelentett, hogyha netán átszabják a szükségletet, legalább egy-egy új eszközzel maradjunk, bajusz alatt morzsolva azt a mondást, hogy ha a disznónak szarva volna, kanászt sem lehetne mellé fogadni.

És megtörtént a csoda!

Nemhogy nem vágták le az igényelt eszközök számát, hanem még apró-cseprő pótberuházásra is futotta. Nem azt mondom, hogy ettől oly gazdagok lettünk, hogy a fényt is elgörbítette eszközeink ragyogása, hanem csak annyit, hogy végre számítógép-parkkal is megérkeztünk a XXI. század kapujába. Köszönet érte BGA! (ez itt a reklám helye).

És hozsanna neked is pandémia, mert nélküled mindez nem jöhetett volna össze. Mint ahogy a korábbi székház felújítás sem (2020). Ám így, felújított székházzal és megújult számítógépparkkal szinte-szinte bizakodóan tekintünk a jövőbe. Ha nem is az omikron összemaszatolta közeli jövőbe, hanem a távolabbi, maszkmentesbe, melyet hiszem, nem annyira hiába várunk, mint a nagy fehér hökkenetet, mely talán örökre késik valahol.

Esik. Józsefattilásan, egykedvű, örök eső hull. Számítógép (esetleg IT) esővel. És már nem is haragszom olyan nagyon.

Bögözi Attila

Ui. Köszönjük tagtársunknak, Laza Erikának (Újvárad) a közreműködését a pályázat eredményes lebonyolításában.