E rovat indulásakor azt ígértem, hogy egyszer megírom, miért helyes a felmerült bennem egy kérdés/gondolat szerkezet.

A felmerül ige szótári adatok alapján elsősorban azt jelenti, hogy valami feljön a víznek, egyéb folyadéknak a felszínére. Másodsorban, főként az irodalmi nyelvváltozatban, azt, hogy megjelenik, feltűnik valami, illetve a sajtónyelvi regiszterben pedig azt, hogy kérdés, ötlet vetődik fel.

Mindez valójában elég is lenne ahhoz, hogy elfogadjuk: helyes ennek a kifejezésnek a használata, hiszen a fentieket az értelmező szótár írja. Ettől függetlenül valahogyan még sincsen mindenki kibékülve vele, hiszen több helyen is hallottam, olvastam: használata kerülendő. Két szempont alapján szokták helytelenségét bizonygatni: (a) ami merül, az süllyedő mozgást végez, nem pedig emelkedőt, (b) illetve mi az, hogy bennem, egy emberben a gondolat, a kérdés merülget le s fel.

Ezekhez már összetettebb nyelvészeti magyarázatokra lesz szükség. Először is, ha csak abból indulunk ki, hogy a merül ige elsődleges jelentésében egy tárgynak a folyadékban, vízben való ereszkedő, esetleg telítődő mozgását érzékeljük, akkor félrevisz a jelentés. Viszont, ha megnézzük a szótövet (mer), a kivesz belőle edénnyel, tenyérrel jelentést kapjuk, ami ismétlődő mozgást jelent: valami tartályszerűt beleeresztünk a folyadékba, megtöltjük, majd telített formájában kiemeljük, kiürítjük és újrakezdjük a cselekvéssort. Ehhez a jelentéshez áll közel a merít származék is.  

Másodszor pedig figyelembe kell vennünk, hogy itt egy igekötő is kapcsolódik a merülhöz, amelynek funkciója, hogy módosítja, esetenként megváltoztatja az ige alapjelentését. A fel- egy függőleges tengelyen való emelkedő mozgásra utal, így jutunk el a felmerül összetett jelentéséhez: egy tartályszerű valami megtelve felfelé történő mozgást végez.

De hogyan is kapcsolódik ehhez a gondolat, kérdés? Az emberi testet gyakran képzeljük tartálynak, ilyen az például, amikor érzelmek kifejezésére vállalkozunk (felmegy a cukrom), a fejünket pedig még inkább tartályként jelenítjük meg a nyelven keresztül, gondoljunk olyan kifejezésekre, mint üres a feje, káposztalé van benne. Azaz képzelteben van űrtartalma (van is, csak nem gyakran szoktuk felsorolni, ami a koponyaüregben található). Úgy beszélünk róla, mintha ott lennének a gondolataink, az érzelmeink pedig a szívünkben laknának. Ugyanakkor a gondolatokat, kérdéseket gyakran képzeljük valamilyen szubsztanciának, amely az üreges térben mozog (fejemben, bennem), amelyről még azt is gondoljuk, hogy folyadékszerű anyag tölti ki (nem a vérre meg egyéb nedvekre gondolva). Az emlékeinket is el szoktuk temetni (magunkba), jó mélyre, azaz valahová le. A gondolataink, ötleteink stb. (mint megtestesített elvont fogalmak) felszínre törése (lám, ez a kifejezés is a fentiekre példa) olyan nyelvi képként van megjelenítve, amely tipikus mintákat követ: az elvont fogalmakról gyakran beszélünk úgy, mintha azok konkrétumok lennének. A nyelv képszerűsége, metaforikája érzékletesebbé, valódibbá teszi a mindenkori beszélő számára azt, amit egyébként nem láthat vagy csak nehezen tud elképzelni.

Így nemcsak helyes a kérdéses kifejezés, hanem egyenesen ajánlott is élni vele, hiszen nyelvünk vizualitásának jellegzetes példája is.

Magyari Sára