Magyari Sára: Értem. Nem értem
Írunk és olvasunk – újságot (most nem a szerzői többesre gondolok). A minap jó kis vita kerekedett az egyik és másik cikk révén, melynek alapja a szöveg értése, illetve a nem értése. A nyelvismerethez és -használathoz az is hozzátartozik, hogy – mi olvasók – milyen képességekkel rendelkezünk a jelentéstulajdonítás terén. A szövegnek – legyen az beszélt vagy írott – többfajta jelentése lehetséges az alapján, hogy mikor, ki, miért szólal meg vagy ír le valamit, esetleg mekkora a hatóköre a közleményének. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a sajtóban egyértelműen fogalmaznak. Legalábbis ezt várjuk el bizonyos műfajoktól. Ha viszont az újságban (Oh, azért még mindig szent, amit ott írnak!) találkozunk egy olyan írással, amelyik teljesen ellentmond az egyértelműségnek, akkor bajban vagyunk, mert általában ilyenkor már nem működik rendesen a szövegértési képességünk. Ha az olvasott információk nem egyeznek meg a befogadó tudásával és például eltérnek valamilyen szabálytól, akkor felháborodunk azon, amit éppen böngészünk.
Ez történt most is. A cikkhez kapcsolódó kommentekből kiderült, bizony nem csak iskolásaink küzdenek egyre nagyobb szövegértési problémával. Így arra gondoltunk, vizsgáljuk meg a jelentések természetét. Manapság egyre több jelentéstípusról beszélünk, de ami minket érdekel, az a pragmatikai és a modális jelentés lesz. Az első esetben arról van szó, hogy a jelentés kifejezi a szöveget létrehozó, a valóság és a nyelvi jel hármasságának viszonyát; a második típus pedig a beszélői attitűd megnyilvánulása. A szóbeliségben ezt általában érzékeljük is, mert nemcsak arra figyelünk, hogy mikor mit mondanak, hanem arra is, hogy azt miként teszik. Érzékeljük a dühöt, az iróniát, az ellágyulást, a szigort stb. Írásban viszont sokkal kevésbé tudatosítjuk ezeket a jelentésárnyalatokat és nagyon elbizonytalanodunk, amikor egy szövegről kiderül, más, mint aminek mutatja magát.
Az ironikus szöveget (bár szerintem lassan magát a humort, a finom komikumot is) egyre kevesebben értik, mert ilyenkor az írás a meglepetés erejével hat, kétségbe vonja eddigi tudásunkat fontos eseményekről, személyekről, megkérdőjelezi a jelentéstulajdonítás megszokott módját, és bizony, ha nem vagyunk résen, akkor csapdába esünk: kígyót-békát kiáltunk a szerzőre, pedig lehet, csak játszik velünk, esetleg mi vagyunk figyelmetlenek.
Segítségként azért van néhány fogódzónk az ilyen esetek kivédésére: írásban azt, amit a megszokottól eltérően kell érteni, idézőjelbe tehetjük, esetleg dőlt betűvel szedjük. Az is gyanús lehet, ha egy egész szöveg folyamatosan, következetesen ellentmond az általános tudásnak vagy túlságosan szakszerűnek tűnik: tele van hivatkozásokkal, vendégszövegekkel. Árulkodó jel lehet még a nyelvváltozat is: a szerzőtől nem megszokott szóhasználat, mondatszerkesztés.
És ha végre rájöttünk, hogy ez az írás nem az, aminek látszik, akkor jöhet a kérdés: mi vele a szerző szándéka. De erre a választ találja meg mindenki önmaga.
