Bögözi-riportok a várudvarban

A marosvásárhelyi várudvarban mutattuk be Bögözi Attila Híd a hálószobán át című riportkötetét, mely már kora tavasszal elhagyta a nyomdát, ám mmeghirdetett márciusi bemutatóját a rendkívüli állapot bevezetése miatt akkor el kellett halasztani.

 

A mostani szabadtéri bemutatón mintegy ötven érdeklődő előtt Szucher Ervin volt a házigazda, ezúttal szerkesztői minőségében közreműködött Szűcs László, míg a kötetben megjelenő marosvásárhelyi témák érintettjeként szót kapott Soós Zoltán polgármesterjelölt is. A közéleti fórumnak is beillő kötetbemutatón a szerző összefoglalta a könnyvvel és a műfajjal kapcsolatos gondolatait, az alábbiakban ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.

Számomra rendkívül megtisztelő az, amit a nemrég közülünk eltávozott Szilágyi Aladár, egyik legjobb erdélyi magyar riportírónk írt az Erdélyi Riportban megjelent könyvismertetőjében: „Bögözi Attila alaposan dokumentált, címeiben is igen kifejező riportjai számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezik fel a kérdéskör minden aspektusát. A szerző, megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, melyek legtöbbször nem férnek bele a napilapok riportjainak mindég helyszűkével küszködő kereteibe.”

Áldott emlékű Ali barátom csak abban téved, hogy az oknyomozásban megszállott lennék.

Nem, határozottan állítom, nem vagyok megszállott, csak éppen szeretek a dolgoknak a végére járni. Ezért inkább alaposnak, mint megszállottnak tartom magam. És ez az alaposság vezet el oda, hogy egy adott témán belül, az összefüggéseket kutatva-keresve, néha nem áll össze a kép, valami gyanús, apróság, mindegyre összezavarja a kirakós kockáit. Ilyenkor kezdek mélyebbre ásni egy-egy téma kibontásánál, s általában ilyenkor kerülnek felszínre olyan részletek, melyek legtöbbször sötét üzelmeket, s ahogy Ali írta, maffióta jellegű összefüggéseket rejtenek, s melyeket, ha egyszer megsejtettem, addig nem engedek el, amíg minden részletére nem sikerül fényt derítenem.

De, hogy ne tömjem túlontúl sok elmélettel az önök értékes szürkeállományát, hadd indítsak azzal, ami a könyvbemutató beharangozójának első mondata volt. Azt írtam ott, hogy: „Palackozott kérdőjelek a romániai ásványvizek körül, avagy hogyan tették rá kezüket az egykori Szekuritáté főemberei az ország egyik legnagyobb ásványi kincsére?”

Nos, akár hiszik, akár nem, minden azzal kezdődött, hogy bementem Gödemesterházán a helyi boltba – nyár lévén – kértem egy üveg ásványvizet. Hát persze, hogy Stânceni-it, mi mást, ha egyszer már Gödemesterházán voltam.

Neve a keresztségben azért lett „Apa minerală Stânceni”, mert mire a múlt évezred kilencszázhetvenes éveiben palackozni és forgalmazni kezdték, annyira megfogyatkozott a gödemesterházi magyarság, hogy abból az ásványvíznek magyar névre már nem futotta.

Nyírmezei borvíznek mondották a helybéli magyarok, gödei ásványvízként emlegettük Marosvásárhelyen az élelmiszerüzletekben meg a kocsmákban, ahol fröccshöz ajánlották, mert „nem vágta el” a bor ízét, mint nagyobb testvére, a borszéki, ami viszont asztali fogyasztásra sokkal jobban elterjedt, zamatosabb és hát patinásabb is volt, mint az erdő mélyén – mondták is, hogy az „isten háta megett” – fakadt kistestvér.

Nos, azt hinné az ember fia, hogy valami ott a legolcsóbb, ahol gyártják, termelik, palackozzák, hisz nincs rajta szállítási költség, meg sok egyéb adó, amit sorra rápakolnak a viszont-viszonteladók meg a nagy- és kiskereskedők, akiknek a kezén a portéka megfordul.

Szóval, beléptem a vegyesboltba, s kértem egy palack ásványvizet, s mikor megkérdeztem, mennyibe kerül, az egyébként kedves kiszolgálólány olyan árat mondott, hogy attól helyben hanyatt vágtam magam, mert többszöröse volt annak, amennyit a világ legtávolabbi pontján, mondjuk a déli sarkon elkértek volna érte.

Érdeklődésemre az elárusítónő azt mondta, ő úgy tudja, azért, mert egy gyergyói nagybani felvásárló veszi meg az egész borvizet, tőle az áru Vásárhelyre kerül egy szintén nagybani lerakatba, s onnan forgalmazzák a négy égtáj minden irányába, s hozzák vissza többek között Gödére is. Ezért olyan drága.

Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy ez nincsen így jól, még akkor sem, ha – amint az emberektől később megtudtam – ha előre bejelentett igénnyel fordulnak a töltödéhez, nem utasítják el őket, az ott dolgozóknak pedig kedvezményes fejadagjuk is van, amivel szintén lehet, és szoktak is üzletelni.

Ennél nagyobb meglepetés csak a töltőde közvetlen tövébe levő kocsmában ért, ahol nemhogy drága lett volna az ásványvíz, hanem egyáltalán NEM VOLT.

Hát ilyen apróságok mentén indul el az újságíró, hogy a hétköznapi apró-cseprő bosszúságok mögött az összefüggéseket megkeresse, és a „miért”-tek után kutatva jut el nemegyszer olyan felfedezésekhez, melyekre bizony bőven ráillenek azok a bizonyos „a maffióta jellegű összefonódások.”

Nem nem fogom lelőni a riport slusszpoénjait, de azért azt az olvasáshoz, kedvcsinálónak, elmondom, hogy csupán a Keleti-Kárpátokban (tehát Maros, Hargita és Kovászna megyékben) több mint 1500 forrásból tör fel a borvíz. A Nemzeti Ásványvíz Társaság adatai szerint már tíz évvel ezelőtt az ásványvíz-kitermelés Romániában meghaladta az 1100 millió litert, olyan körülmények között, amikor az egy főre eső évi ásványvízfogyasztásunk csupán 15 liter, ami 25 százalékkal kevesebb, mint nyugaton.

Azért ez sem holmi kispiskóta, hiszen a belső piac már 2013-ban az 1300 millió literes fogyasztást ostromolta, s ebből a hatalmas „vizes tortából” a ROMAQUA GROUP évi mintegy 140 millió eurós üzletrészt szakít le vagy 12-féle termékkel, melyek között természetesen listavezető a borszéki ásványvíz, de mellette kistestvérként a nyakában liheg a Stânceni borvíz is.

Sokadik hökkenet ebben a szövevényes történetben, hogy a

Stânceni-i ásványvizet – bár nagyon akarták ezt, és minden követ megmozgattak érdekében – soha sem sikerült saját kézbe venniük a helybelieknek, mert a kishalat – stílusosan szólva – bekapta a cápa.

Nos, esetünkben a „cápa” , a „ROMAQUA GROUP”, mely 1989 után alakult meg, s a korabeli újságok hatalmas dobpergéssel harangozták be, hogy a borszéki „Regina Apelor Minerale” vállalat magáncéggé alakult át, s lőn belőle „ROMAQUA GROUP”. Azt már sokkal halkabb üstdobpergéssel adták hírül az újságok, hogy ennek a frissen alakult magáncégnek a főrészvényese a „Romaqua Holdings” Rt, melyről csak annyit írtak meg a lapok, hogy – minő nagy dicsőség, azokban az időkben, melyeknek fő jelszava az volt: „nu ne vindem țara” – ez, mármint a cég, száz százalékig román tőkéjű cég.

Tulajdonosi háttérről, mit sem lehetett tudni, de ez akkor senkit sem érdekelt, mert lényeg az volt, hogy „nu ne vindem țara”.

És ennek az ártatlannak tűnő szlogennek a leple alatt kötettek nemegyszer a legsötétebb üzletek.

Mikor mélyebben a tulajdonosok körme alá sikerült néznem – ma már bárki megteheti ezt – hamar kiderült, hogy az privatizációs üzletben az egykori Securitate rendszerváltáson átnyúló keze volt benne. Ha nem is mind a kettő, néhány ujja egészen biztosan. S mire észbe kaptak a helyiek Románia legfontosabb ásványvizei már mind az egykori szekusok kezébe kerültek, akik este lefeküdtek, mint az államhatalmi elnyomó gépezet apró fogaskerekei, s reggel, amikor felkeltek, rájöttek, hogy ők milyen kitűnő üzletemberek.

Ez volt az az időszak, amikor a lopás – és nem a tyúktolvajlás – állampolitikai szintre emeltetett, amit nem is nagyon titkoltak az akkori hivatalosságok. Igaz, nyilvánosan nem beszéltek róla, de egy villásreggelivel egybekötött sajtótájékoztatón az egykori pénzügyminiszter, Daniel Dăianu, miután megkérte a sajtó képviselőit, hogy tegyék el az írószerszámokat és a jegyzetfüzeteket, bizalmasan elmondta, hogy a kilencvenes évek elején számtalan gyanús üzlet felett szemet kellett hunyni. Tették ezt legfelsőbb államérdekből, mert a privatizációs folyamatban tőkeerős hazai befektetők nem lévén, nem volt ki versenybe szálljon a külföldi tőkével szembe, s azért, hogy a nemzeti vagyon jelentős része ne kerüljön külföldi kézre, hagyni kellett, hogy az úgynevezett „băieții deștepți” – nemcsak a Szekuritáté, hanem az egykori pártapparátus második, harmadik vonalából is – összelopkodjanak annyi pénzt, amivel a privatizációs piacon „már labdába tudtak rúgni.”

És azt már génjeikbe kódolva tudták: hogyan kell a monopol helyzeteket kialakítani, és azzal nemcsak élni, hanem visszaélni is – legyen szó aranyról (lásd Verespatak, Roșia Montană Gold Corporation) vagy Erdély aranyat érő borvizeiről. (…)

Máris túl hosszúra nyúlott mondandóm, pedig csak egy riportot ragadtam ki a több mint 300 oldalas kötetből, melyben olyan vakmerőségre is vetemedtem, hogy interjút készítettem egy folyóval, mégpedig a Begával, Temesváron.

Nos, ha azt hiszik, hogy ezek után elment a cseppnyi józan eszem, tévednek, hiszen egyik Bega-pati riportalanyom, Paplövő Gergely, saját elmondása szerint, kerek nyolcvan esztendeje cseveg a Begával. Mert – mint mondotta – nincs annyi felhalmozott tudás a világ összes könyvtáraiban, amennyit ez a folyó tud mesélni. És nekem is mesélt a Bega, hogy miket? Tessék a hiteles válaszokért felütni a kötetet, melyben a Kényeztető ráncfelvarrások időtlen arcú hölggyel című riportba még Temesvár egyik leghíresebb szülöttje, az 1924-es párizsi olimpia, úszásban háromszoros aranyérmese, (amit négy évvel később további két arannyal toldott meg), a dzsungelfilmek legendás Tarzanjának alakítója, Johnny Weissmüller is belekeveredik.

Az étlapon olyan témák szerepelnek még, mint két megye közt a pad alatt, avagy milyen egy igazi magyar mirákulum vesszőfutása? Továbbá lehet olvasni még arról, hogy milyen az ángádzsábur leves, mint ima, és miért átkoz ki egy magyar katolikus pap egy magyar újságírót egy magyar-örmény templomból?

Nem, nem fogom felolvasni az egész tartalomjegyzéket, inkább elmondom azt, hogy szerintem, a jó riporter részletekből építkezik, a valóságot szedi szét apró darabokra, majd ismét összerakja. A riporter célja a beavatás, az élmény átadása. A riport olvasója maga is részese lesz a szituációnak, egy hangulatnak. Az útleírás és a riport között az a különbség, hogy míg a riport mozog, tele van élettel, addig az útleírás statikus. Egy útleírás képes mindent leírni, de közel csak a riport hoz minket. Míg a novellában alárendeltek vagyunk az írónak, át kell adnunk magunkat a hangulatának, a riport utat mutat. A novella olyan, mint tíz deka praliné: ajándék. A riport a felfedezés élményét nyújtja, benne a tényeknek, véleményeknek, hangulatoknak és érzéseknek egyformán helye van.

A kötet hármas tagolású szerkezetének (globál, provinciál, lokál) utolsó fejezete – de nem utolsó sorban – a lokál névre hallgat. Nem véletlenül.

A hálószobán átvezető Maros híd, a dugóhúzóba került repülőtér, a kakassarkú Kakas-saga, a szemetet szemért, a közszállítási katyvasz Marosvásárhelyen, a terülj, terülj aszfaltkám, ami a soha elkészülni nem akaró marosvásárhelyi terelőútról szól, mind-mind olyan témák, amelyek 2020 választási évében Marosvásárhely frontvárosában az állandósult átmeneti állapotot jelentik, amiért a legnagyobb felelős a magyarellenességéről régen elhíresült jelenlegi polgármester, Dorin Florea, akinek a vásárhelyért felelősen gondolkodó polgárainak szavazatával távoznia kell a város éléről.

A kötetet záró fejezet riportjai, melyek – a teljesség igénye nélkül, de a riport sajátos eszközeinek alaposságával – a Florea éra vérlázító szörnyűségeibe nyújtanak döbbenetet kiváltó bepillantást, külön-külön, de összességükben is megannyi érvvé állnak össze amellett, hogy Floreanak mennie kell.

(…)

 

Fotók: Ozsváth Zsuzsa