„A szavak művésze-bűvésze az újságíró, akinek az a dolga, hogy az általa ismertetett hírekkel, tudósításokkal leírja a világot, mégpedig olyannak, amilyen, és az általa megfogalmazott gondolatokkal segítsen eligazodni abban a bemutatott világban, ami remélem, eléggé hasonlít arra a valóságra, amelyről szól.”
Szabadság, de melyik? Ott van máris a gondolati szabadság: azt gondolok, amit akarok, annyit, amennyit az eszem enged, s arról, ami engem érdekel, ami épp foglalkoztat. Mert valami mindig foglalkoztat, most épp a szabadság kérdése. Azt mondja a jogász, a szabadságom, a jogom addig terjed, amíg nem sérti valaki más szabadságát, jogát. Azt hiszem, a gondolatolvasó feltalálásáig még az lehet a fejemben, amit akarok. Szóval, gondolkodhatok.
Aztán ott van a szólásszabadság: elmondhatom, hogy miről és kiről mit gondolok. Elmondhatom, hogy a fejemben milyen gondolatok születnek, leírhatom a véleményem. De alkothatok más újságírói műfajokban is: készíthetek interjút bárkivel, feltehetek bármilyen kérdést, leírhatom a választ. Csakhogy ez már nem önálló, csak rólam szóló jog: máséval „kereszteződik”, találkozik. Szóval, megkérdezhetem azt, aki válllaja, hogy nyilatkozik (és leírhatom annak a nevét, aki nem), majd feltehetem azokat a kérdéseket, amelyekre hajlandó válaszolni (és megírhatom azt, amire nem), aztán meg publikálhatom (és itt nincs olyan, hogy nem). Alkotóként tehát adott az a szabadságom, hogy ha megfogalmazásaimért, ideológiai meg nem felelésemért már nem először mutatnak ajtót nekem, megtalálhatom azt az újabb fórumot, ahol közzétehetem gondolataimat, alkotásaimat. Ez azonban nem jelent teljes biztonságot és szabadságot, kell hozzá még valami.
Gyakran felteszik a kérdést: van-e ma sajtószabadság – és itt jön mindig egy földrajzi meghatározás: Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Európában vagy bárhol máshol a világon. Erre sokféleképpen lehet válaszolni. Mert egyrészt adottak azok a statisztikák, amelyek szerint a világon csak nagyon kevés országban teljesen szabad a sajtó. Köze van a számoknak ahhoz, hogy a gazdasági helyzet mennyire engedi működni a médiát, van-e kedvezmény az újságokra, működik-e a terjesztés, szabad-e az internet, van-e mindenhol elérés, kell-e valamilyen engedély ahhoz, hogy újságíró legyek. De számít az is, hogy milyen a vonatkozó törvényi keret, hogyan viszonyulnak a politikusok a médiához: fenntartói, háttérből vagy előtérből irányítói, illetve lehet-e újságíró-szerkesztő az, aki korábban politikusként kereste kenyerét és alkalmankint a sajtó kegyeit. Nehéz lehet felmérni, hogy pontosan mennyire is kiszolgáltatottja a sajtó a politikának. Pedig a tények, hogy kik a befektetők és a főszerkesztők, sokat elmondanak. A tartalom pedig elmondja azt is, hogy a média mennyire kiszolgálója vagy kritikusa a hatalomnak. Másrészt, a törvény betűje szerint a sajtót nem lehet cenzúrázni semmilyen formában, tehát megvan a sajtónak az a szabadsága, hogy megjelenjen, hogy ne legyenek azért fehér foltok az oldalán, mert a cenzor, a tájékoztatási osztály vagy bárki más letiltotta volna valaminek a közlését. Megvan a rádiónak és televíziónak az a szabadsága, hogy azt mondjon, amit fontosnak tart, ami eszébe jut, és pontosan úgy, ahogyan kívánja: esetenként dadogva, hezitálva, röhögcsélve, érthetetlenül vagy értelmetlenül. Aki ily módon visszaél ezzel a szabadsággal, nem gondol egy másik szabadságra: arra, hogy a frekvenciák felszabadítása és az internet elérés elterjedése óta a hallgató vagy néző kezében van egy döntés. Ez pedig másfajta, mint korábban, mert nem csak arról lehet döntenie, hogy nézi/hallgatja – igen vagy nem – hanem övé a választás szabadsága: melyiket hallgatom, mikor és miért, sőt: hogyan (élőben, hagyományos készüléken, interneten, sőt: telefonos applikáción). Ez már a választás szabadsága, amely csak részben függ össze a sajtóval, de biztosan öszefügg annak fogyasztásával.
De élhetünk más művészi eszközökkel, mert van alkotói szabadságunk is. Nem mindenki tud és akar velszibárdokban fogalmazni, van, aki nyíltan akarja közzétenni, kifejteni ötleteit, gondolatait, kritikáját – saját alkotásait, művészként. A szavak művésze-bűvésze az újságíró, akinek az a dolga, hogy az általa ismertetett hírekkel, tudósításokkal leírja a világot, mégpedig olyannak, amilyen, és az általa megfogalmazott gondolatokkal segítsen eligazodni abban a bemutatott világban, ami remélem, eléggé hasonlít arra a valóságra, amelyről szól. Ez a felelősség és szabadság arról is szól, hogy kerüljük a torzításokat, ne lopjuk a médiafogyasztó idejét például interjúnak álcázott röhögésekkel, tájékoztatásnak álcázott sületlenségekkel vagy hazugságokkal.
Én még abban a korban nevelkedtem, amikor jó vicceket tudtak gyártani az emberek arról, hogy ne gondolkozz, ha gondolkodsz, ne írd le, ha leírtad, ne írd alá, s ha aláírtad, ne csodálkozz. Nyilván, ide kívánkozik néhány pontosítás. Például az, hogy mostanság is gyártanak jó vicceket – s még az is, hogy ez akkor sem volt vicc, és ma sem az.
Tehát, elgondolkodtam, elmondtam, most aláírom, és ha mindezért ajtót mutatnak, akkor önök majd ne csodálkozzanak.
Rácz Éva (balra el)
