Centenáriumi ünnepségre jöttünk Ungvárra, köszönteni a 100 éves kárpátaljai magyar nyelvű lap, a Munkás Újság jogfolytonosságát a II. világháború után felvállaló Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségét, tollforgató barátainkat. Jöttünk Erdélyből, a találkozás örömével, azzal a soha el nem múló érzéssel, hogy szétszakítottságunk ellenére, mindig is összetartoztunk. Hol őrizgetve, hol gazdagítva nyelvünk, kultúránk, magyar közösségünk hagyományait.
Illyés Gyula mondta az emigrációt választott magyarokról, hogy „Ilyen diaszpórája egyetlen anyanyelvnek sincs. Minden diaszpóra-csoport egy-egy tükör. Ők mutathatják nekünk, kik vagyunk a világban. Ők sugározhatják szét a világba, ami nálunk érték és fény.” Merőben más volt a helyzete az anyaországot körbeölelő, száz éve kisebbségi sorsba taszítottaknak. Nekik nem kellett az Óperenciás tengeren túl keresni (új) hazát. A Kárpát-medencében helyben maradt a magyar ember, az anyaöl éltető melege nélkül. És védenie kellett, mint őrzőknek a vártán, a megtartó anyanyelvet, s mindent, ami hozzá kötődött
Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági emberek mindennapjai, az értelmiségi szerepvállalás, a közélet meghatározó személyiségeinek feladatai is sok szempontból hason-lóak Ezért is értjük félszavakból egymást. Ezzel kapcsolatban két meghatározó emlékem van.
A 90-es évek legelején heten jöttünk a Kriterion Alapítvány kezdeményezésére Ungvárra, magyar könyvadománnyal. A csapatban volt az akkor még Bukarestben működő nemzetiségi kiadó igazgatója, H. Szabó Gyula, a csíkszeredai könyvterjesztő vállalatot vezető Tőzsér József és szépiró felesége, Balási Csaba fotós, Györfi György operatőr és jómagam szerkesztő-riporterként az RTV magyar adásától. A határátkelés és az úttalan utak viszon-tagságait feledtette velünk az, ahogyan a kollégák fogadtak. A Kárpáti kiadó szer-kesztőségében, az Ungvári tévé magyar adásánál, ahonnan nemcsak a riporthoz kaptunk hathatós segítséget, hanem egy év múlva a szép Juditot is, aki feleségül jött Gyuri kollégám-hoz. Nekem megadatott az a csoda, hogy megölelhessem munkácsi otthonában Apám évtize-dek óta nem látott unokanővérét, Derkács Irénke nénit, akitől évente egyszer gyöngybetűs levelek érkeztek Tordára, az Ukrajnában szerteszóródott családról.
A másik emlékem 2001 őszéről való. Az MTV Magyar Ház szerkesztősége a Felvidéken, Révkomáromban tartotta meg a szokásos évi találkozót. Párkány felé vitt haza a busz. Hétvége volt, borús idő s torlódás a határátkelőhelyen. Ahogy a kocsi mellett várakoztunk, nekem bevillant, hogy gyalog kéne átmenni a nemrég felavatott Mária Valéria hídon. Gyermekkoromban Esztergomban töltöttem nagynénémnél a nyári vakációt, s a csonka, szétszakított híd látványa mindig felkavart. Szóltam erdélyi kollégámnak, Galbács Pálnak, fogja az útlevelét s induljunk, a busz majd felvesz odaát. Furcsán rám meredt, majd neki is leesett a tantusz. Magához vett egy vodkát, beüttettük a pecsétet és szótlanul nekivágtunk. A híd közepéig nem mertünk egymásra nézni, valószínűtlennek tűnt, hogy ott lépkedünk. Aztán megálltunk, mert a lenyugvó Nap kereszt alakban kirajzolódott a felhők mögül és fénye bearanyozta a Dunát. Pali lecsavarta a zárókupakot, megkínált az üvegből, megöleltük egymást. A vállán keresztül láttam meg, hogy a szlovák vámtól elindultak felénk kárpátaljai, délvidéki és erdélyi tévés kollégák.
Ünnepelni jöttünk, a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségét. A múltját, a jelenét. Illessék szép szavak a kollégákat, s mindenkit, akire itt és most rábízatott közös nyelvünk, igaz történelmünk és szebb jövőnk gondozása.
Boldog születésnapot!
Simonffy Katalin
A centenáriumi eseményről a Kárpáti Igaz Szó tudósítását itt olvashatják.
Fotó: Simonffy Katalin a 100 éves Kárpáti Igaz Szó ünnepi rendezvényén
