Ha már a szakma nagyrésze sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja az élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Lukács Orsolya-Izabella írása.

 

Pályaválasztáskor nem csupán egy szakmát néz ki az ember magának, hanem egy életstílust. Ilyenkor térképezi fel a készségeit, képességeit és azt, hogy pontosan mit is vár el az élettől. Mert vannak bizonyos tényezők, amelyek a különféle szakmákkal együtt járnak: úgy pozitív, mint negatív hozadékok, amelyeket feltérképezve mindenki a saját prioritása szerint vállal be.

Amikor megszületik a nehéz döntés és akadna egy pár lelkes jelentkező, aki a sajtóban helyezkedne el, szinte rögtön érkezik a kérdés a közvetlen környezetből, hogy „de hát minek az, úgysem olvas már senki újságot, hallgat rádiót, vagy néz tévét”. Azonnal a sikertelenséggel, a lehetőségek hiányával kötik össze a szakmát. Ilyenkor az embernek kissé meginog a döntésébe vetett bizalma. A kezdeti önbizalomhiány nem tűnik el a későbbiekben sem, de jócskán csökken, az egyetemi évek alatt. Mert a mi egyetemünkön nem azt a bogarat ültetik az ember fülébe, hogy haszontalan része lesz a társadalomnak, hanem megmutatják, hogy mennyire érdekes, sokszínű és végtelenül kreatív ez a pálya. Elindítanak az utunkon, minden alappal ellátva, úgy elméleti tudást a fejünkbe tömködve, mint gyakorlati tapasztalatot. Hétről-hétre szerkesztőségeket látogatva, eseményekre küldve, kedves hangnemmel, barátin, szeretettel oktatnak. Mosollyal várnak a teremben, és ha éppen arról van szó, a mellettünk levő országban dúló háborút tárgyaljuk ki, órákat rászánva, hogy informáltak legyünk, de legfőképpen azért, hogy ne féljünk. Körbeülve, hol az egyetem falain belül, hol Kolozsvár macskaköves utcáinak egyikén, esetleg Sztánán, vagy Torockón a tananyagon kívül azt is megtanítják, hogyan kell egymásra figyelni, egymással törődni, a pillanatot értékelni és hogyan lehet boldogulni ebben a sokszor szürke világban.

Az újságírás valóban egy művészet. Mert magyarul beszélni bárki tud. De ahhoz tehetség kell, hogy a szavakat úgy tudja az ember használni, hogy hitelesen és úgy adja át a tényeket a közvetlen környezetünkről, mint tökéletesen becsomagolt ajándékot. Az újságírás szakon ennek a tehetségnek megkeresik a csíráját és a legnagyobb szeretettel hozzák ki belőle a legtöbbet.

Amikor meg az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, kap egy pofot az élettől, és milyen ironikus, hogy pont a szakmától. Mert úgy néz ki, hogy nekünk kell a szakma, de mi nem kellünk neki. Egy részének legalábbis. Mert mindenhol jól fogna a fiatal munkaerő, de legyen tapasztalat, ugyanolyan elvek szerint dolgozzon, mint az elődjei, hisz csakis az a helyes, de közben meg nyelje le, hogy értéktelennek minősítik. Miközben meg ezen embereket hallgatom, s csak hallgatom, mert érteni nem értem őket, elgondolkodok, hogy mégis hogyan mondhat bárki ilyet arról, amiben dolgozik? Ha már a szakma nagyrésze sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja az élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Ha egy tömeg egy irányba halad és egyvalaki megáll, nem halad tovább, mindenki belelök, kikerüli. Az újságírásnak is haladnia kell a világgal és akkor lesz jövője, nem szabad megrekednie egy stagnáló állapotban. Mi akarjuk, hogy az újságírásnak legyen jövője. Mi vagyunk az újságírás jövője.

 

* A szerző a BBTE újságírás szakának másodéves hallgatója, az Agnus Rádió munkatársa, a MÚRE tagja.

Fotó: Huszár Szilamér