2019 nyarán szervezett egyesületünk riporttábort Szovátán és környékén, két tekintetben is rendhagyó jelleggel. Hiszen a korábbi gyakorlattal ellentétben ezúttal nem szórványvidéket kerestünk fel, az elkészülő anyagok választott műfaja pedig a portré volt. Az egyik legérdekesebb darabja a Sóvidéki arcképek című kötetnek Újvári Ildikó írása volt, melyben egy fiatal sóváradi gazdát, Bíró Mónikát szólaltatta meg. Fájdalmas volt a felismerés, amikor a négy életet követelő szerdai sóváradi tragédiáról értesülve azzal szembesültünk, hogy az áldozatok között van riportalanyunk, Mónika, illetve az édesapja, Bíró Csaba polgármester. A kötetben megjelent anyag mostani újraközlésével emlékezünk rájuk, búcsúzunk tőlük.

 

Mónika, a fiatal gazdalány rácáfol minden oktalan és elhamarkodott előítéletre, amelyet rendszerint a magukat mindenben tapasztaltabbnak vélő, „mindent jobban tudó”, már „mindent átélt” idősek szoktak előszeretettel különféle jelzőkkel ráaggatni a mai fiatalokra általában. Mert Mónika nem szalad a munkától, nem tapad rá elválaszthatatlanul az okostelefonjára vagy egyéb kütyüre, ami elvonja a figyelmét és a jelenlétét a valóságtól, nem idegen számára a mezőgazdaság és állattartás, sem a mezőgazdasági ipari gépek használata. Nem hagyta abba a tanulást, nem várja el, hogy mások tartsák el meg döntsenek helyette. Nem hiányzik a képzelőereje, sem újabb ötletek arra, hogy milyen újdonságba vágjon bele. Nem vágyik elköltözni szülőfalujából, Sóváradról, nem vonzza a nagyváros hamis csillogása. És szintén fontos tényező a sok erdélyi magyart – elsősorban fiatalokat – megbélyegző kijelentés általánosítása ellen: Mónika – Móni, ahogy a kishúga szólítja ragaszkodó szeretettel – nem ment el messze a nagyvilágba szerencsét próbálni, sem az anyaországban való kényelmesebb boldogulás lehetősége nem csalta el itthonról.

Talán túlságosan az elején fogalmaztam meg mindazt, ami lehet, hogy a beszélgetés végére illett volna mintegy összegzésként, netán tanulságként. Tanulságként arról, hogy mindenhol vannak, élnek közöttünk érdekes, értékes emberek, akiktől tanulhatunk valamit. Emberek: akiktől elleshetünk egy mosoly mögötti bátorítást, akiktől kaphatunk egy történetbe csomagolt tapasztalatot, akik révén megnyílik a világ és az élet egy sokadik és másabb dimenziója.

Vannak-e véletlenek, vagy sorsszerű minden – döntse el mindenki maga, tény, hogy aki keres, az talál. Így találtunk rá mi is interjúalanyainkra, köztük Biró Mónikára, amikor valamennyire tanácstalanul autóztunk Szovátáról „előre”, Hármasfalu irányába, azt követően, hogy a megtervezett, megbeszélt, előre elképzelt interjút a kiválasztott személlyel sehogysem sikerült elkészíteni. Valójában tanácstalanul talán igen, de mégsem teljesen céltalanul tűztük ki az útirányt.

A Maros megyei Hármasfalu adott otthont a nyolcadik Gazdanapnak 2019 szeptemberében, amely összegyűjtötte a környékbeli település gazdaköreit egy igazán jó együttlétre, amiben volt minden, ami ilyenkor szokás: ünnepélyes megnyitó, népművészeti kiállítás, a kötelező üdvözlő beszédek, kulturális műsor, díjátadás, sőt, még az erdélyi gazdaegyesületek elnökségi ülését is ekkor tartották. A déli forróság ellenére pedig fáradhatatlanul sürögtek a különböző gazdakörök képviselői még forróbb üstjeik körül, hogy a legjobbat hozza ki mindenki a saját gulyásreceptjéből. Ha csak az illatokra alapoznánk, már az egy sikertörténet része lenne. A feladatát szemmel láthatóan mindenki komolyan vette a gulyásfőző verseny résztvevői közül, és nem csak az ízlelőbimbókra meg szaglószervekre alapoztak a versengő csapatok, hanem a látványra is: egyéni ízléssel, változatos fantáziával díszítette fel mindenki a saját “háza táját” a lényeggel rotyogó üstök mellett, hogy egy szép varrottas, feltűnő kerámia, érdekes virág látványa is megállásra késztesse a látogatót. Kínálgatásban sem fogták vissza magukat a gazdák, legyen szó valamilyen torokcsípő nedűről, csörögéről, fűszeres kolbászról.

Hosszú idő elteltével idézem fel azt a meleg nyári napot, és váratlanul élesen ugranak elő emlékezetemben a képkockák a helyről, az emberekről, a bejárathoz kiállított „vendégfogadó” szalmabábukról, a kézműves fagylaltos előtt nem szűnő sorbanállókról, akikhez mi is többször csatlakoztunk megízlelni a pálinkás, aszaltszilvás, fahéjas almás, mustos fagyit…

És amikor a kollégák egy beszélgetésre alkalmas csendes helyet keresve elvonulnak Biró Csaba sóváradi polgármesterrel, én a lányát keresem a sóváradi gazdakör asztalánál, a füstölgő üstnél. Egyedül gazdálkodik, állatokat tart, sikeresen pályázott – így ajánlották a figyelmembe, és már ez is elég ahhoz, hogy az ember kíváncsi legyen, ez hogy sikerül(het) egyeseknek. Majd az üst mellől, miután gondosan még elkeverte a tartalmát, hogy oda ne kozmáljon, és a tűzre is rakott néhány fahasábot, hogy azért a rotyogásban se álljon le a paszulyfőzelék, elém jön egy lány, fiatal, szép, fekete haja összefogva.

– Biró Mónika vagyok – nyújtja a kezét mosolyogva. Köténye szokatlanul hat kisportolt alkatán, inkább profi sportolónak gondolnám. Meg is akad a férfiemberek tekintete, amikor ott mennek el, egyik, másik ürügyet is talál a beszélgetésre.

Dicsérem a kitartását, hogy a nagy meleg ellenére bevállalta a gulyásfőzést – persze, segítséggel, az egyik legkitartóbb társa a kishúga. Az is kiderül, hogy babgulyás rotyog az üstben, saját recept alapján készíti, és, hogy akkor már ez az információ se maradjon el, kikérdezem a hozzávalókról: csülök és tiszta combhús kerül bele, zöldségek változó arányban és néha összetételben, de van benne gomba, paprika, hagyma, krumpli és természetesen bab, a fűszerezése is változó, az alapfűszer a só, bors, pirospaprika, paradicsom, paprikakrém. Derűsen sorolja fel mindezt, hiszen mindegyik bográcsozás valamennyire meglepetés is a végeredményt illetően. Szerényen elhallgatja, de kishúga elmeséli, hogy rendszeresen részt vesznek gulyásfőző versenyeken, előző évben elsők lettek Mikházán. Megdicsérem az asztalon a tálalást is, a festett kerámiákat, jó ízlésre, odafigyelésre vall.

– Azt mondták, hogy csak a korondiak tudnak festeni. Mondtam nekik, na, hadd lám, én is kipróbálom ezt a festést, nem lehet olyan nehéz dolog. Aztán egyből nekikezdtem. Van egy vendégházunk is, ott ilyen retró, hát régi bútorok voltak, de csak lelakkozva. Azt lepucoltam róluk, hogy majd megpróbálom kifesteni, és akkor kezdtem el bútort festeni. De nem úgy, hogy tanultam  – meséli Mónika ízes hanglejtéssel, derűsen, mint egy jó történetet. Amiből az is kiderül, hogy Mónika kulcsos vendégházat működtet, vendégfogadással is foglalkozik.

– Igen, foglalkozom vendégfogadással is, de csak agroturisztikai szinten. A Móni kulcsosházban szoktunk fogadni csoportokat, ha nagyobb csoportok jönnek, akkor a főzést is vállaljuk. Gyerektáborozásra is érkeznek, rendszerint májusban jönnek gyerekek Sátoraljaújhelyről, egy hetet ülnek.

Kedvesen, mindig mosolyogva válaszol, de csak ha kérdezem, érződik, nem szívesen beszél magáról. Mégis megkérem, meséljen valamit arról, hogyan lett belőle gazdálkodó ilyen fiatalon, lányként.

– Amikor végeztem az iskolával, akkor gondolkoztam azon, hogy nem szeretem a kötött munkaprogramot. Édesapámék mezőgazdasággal foglalkoznak, kicsi korom óta ebben a környezetben nőttem fel. Mosogatni nem szerettem annyira, mint traktorozni – mondja széles mosollyal. És akkor apu mondta, döntsem el, melyiket szeretném választani: az állatokat, vagy a turisztikát. Aztán végül maradt mind a kettő. A mezőgazdaságban pályáztam, 2012-ben fiatal gazdapályázatot nyertem. Igen, egyedül pályáztam – pontosítja érdeklődésemre, ami azért figyelemfelkeltő, hiszen sokan meg sem próbálják, mert eleve a nehézségre, utánajárásra meg a lehetséges kudarcra gondolnak.

– Kezdetben kilenc tehenem volt, édesapámtól kaptam őket. Majd biogazdálkodással kezdtem el foglalkozni, az volt az első pályázat. Abból vásároltam fejlesztésként mezőgazdasági gépeket, egy performans kaszagépet, meg egy traktort. Akkor 22 éves voltam. Ameddig az a pályázat lejárt, mindig azt mondtam, hogy többet nem pályázok, sőt, egyáltalán nem pályázok… A vége mégis az lett, hogy megláttam, milyen valójában a pályázati része a dolognak, és azt mondtam, ha van lehetőség rá, akkor miért ne csináljam, miért ne vállaljam. Cseréljük hát le így az egész gépparkot. Most mezőgazdasági gépre szóló pályázatom van, ami új gépvásárlást jelent, ennek révén is egy traktort vásároltam. Meg gereblyét, csiszternát – tehát amire szükségem van.

– Említette, hogy amikor választani kellett, az állatokat is választotta. Mit jelent az állattartás?

– Szabad tartásban vannak az állatok, tehát télen, nyáron is kint vannak hátul, a ház mellett. Kialakítottunk számukra egy nagy betonozott placcot, lefedve, és ott vannak szabadon. Mindezt a sóváradi családi háznál rendeztük el. Negyven hektár területünk van, azon gazdálkodunk.

– Biztosan elkel a segítség. Vannak-e alkalmazottaik vagy valaki, aki besegítsen, hiszen mindennapi munkáról van szó, amit sose lehet szüneteltetni.

– Nincsenek alkalmazottaink, a családban mindenkinek megvan a feladata. Én foglalkozom az állatokkal, édesapám besegít a takarmányozásba, azt együtt csináljuk. Édesanyám a tejértékesítésben segít. Szovátán van egy tejautomatánk, ott értékesítjük a tejet. Idáig ez még sikeres volt. Alkalmazottat egyébként nagyon nehéz olyan személyt találni, aki rendesen elvégezze a munkáját. Mert ezt, ha az ember nem szereti, akkor nem tudja csinálni hosszú távon. Szeretni kell… Volt, hogy kerestünk alkalmazottat, de mire megtanulná a dolgokat, addig megunja s itthagyja. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy teljesen gépesítve legyen a munka nagy része, és ne legyen szükségünk senkire. Fizikai munkát igényel, de ez nem jelent számomra problémát.

– Csak a tejet értékesítik?

– Igen, ezért tartjuk a szarvasmarhákat. Más terméket csak akkor készítünk, ha megmarad az automatából tej, amit nem tudunk másképp értékesíteni. Főleg száraz sajtot, sós túrót, ordát készítünk, amikor nagyon sok a tej, akkor vajat és tejfölt is. Ahhoz, hogy feldolgozással foglalkozzunk, oda szárító kellene, meg érlelő is. Gondolkoztunk laktózmentes termékek előállításán, letettem rá egy pályázatot, az sajnos nem lett nyertes.

Közben Mónikát elszólítja időnként a fortyogó babgulyás, megy, megkavarja, éleszti a tüzet, még fűszerez rajta keveset, hogy az íze a legjobb legyen. Fáradhatatlannak látszik, erélyesnek, határozottnak. És mégis kislányosan derűsnek, vidámnak, élvezettel csinál mindent.

– Hány állatuk van most otthon? – kérdezem, és az ötödik osztályba készülő kistestvértől azt is megtudom, hogy nem csupán szarvasmarhákat tartanak.

– Mielőtt letettük volna a pályázatot az új gépvásárlásra, azelőtt volt 45 szarvasmarhánk, most lecsökkentettük a nagyállatokat 20-ra. És vannak a hobbiállatok is persze, több bárány és kecske, egy póniló, nyuszik, kutyák, két papagáj meg egy hörcsög – egészíti ki a húga. Aki azt is elmeséli, hogy a hörcsög nagy pofa, mert egész nap teker, a húsz centis kis bichon pamacs kutya az ő kedvence, azon kívül a nyúl, amit tegnap kaptak, mert lehet simogatni, de kedvence a magyar vizsla is. Gizi, a kecske pedig minden nap kiszökik valahogy, és mindig éhes.

Szinte adja magát a sablonosnak tűnő kérdés, hogy akkor miből áll egy nap a gazdaságban, és tudnak-e szabadságra, vakációra gondolni?

– Jaj, vakációzásra nem – feleli Mónika kacagva. Két év után tudtunk ketten elmenni a húgommal egy hétre úgy, hogy elvállalta édesapám a munkát az állatokkal. De előtte befejeztünk mindent, a silózást is, a takarmányozást is, és akkor rá maradt csak a reggeli és esti fejés.

Lássuk akkor azt is, hogyan is áll akkor egy átlagos napja? Hát az attól függ. Hétköznap vagy ünnepnap, hétvége, szombat vagy vasárnap az tulajdonképpen mindegy, ezt a beosztást az állatok nem tudják.

– Ők úgy vannak szoktatva, hogy a reggel a fejéssel kezdődik, de mivel szabadtartsában vannak, folyton esznek, isznak, nem kell korán kelni. Nekem ez így előny. Utána, ha van mezei munka, akkor az következik. Ha vendégek vannak, akkor a takarítással foglalkozom, attól függően, kit szállásoltunk el a vendégházban. Aztán délután négykor megint a fejés következik. Ez az időbeosztás kedvez számomra is, hogy kicsi szabadprogramom is lehessen, edzésre járok minden nap, terembe. Igen, egyrészt energia-levezetés, másrészt kikapcsolódás, hogy valami teljesen mást csinálok, de az erőnlétért is fontos, hogy bírjam a munkát. Nekünk vetett takarmányunk a lucerna, azzal késő este vagy kora reggel lehet foglalkozni, ahogy épp kialakítjuk. Aztán le is járt a nap…

– Az edzés mellett befér-e a napba, vagy valamikor valamilyen programba egyéb hobbi? Mi jelent még szórakozást az edzésen kívül?

– Télen festek. És faragni is szeretek. Ősszel szoktunk rakni csemege sütőtököt, dísztököt, tavaly tele volt az egész udvar. Látták kifaragva, és rendeltek belőle Szovátára kávézókba, kis gyertyatartókat.

Közben ismét menni kellett a babgulyáshoz. A kishúg mesél tovább, látszik, az állatok iránti szeretetet, közelséget ő is természetesnek veszi. De azért óvatos, a nagyállatokhoz nem megy be, viszont segít a testvérének etetni őket. Egyszer ki kellett menniük a mezőre, mert az egyik tehén megborjazott, hogy vigyék haza. A kétnapos borjú kint ült a napon az udvaron, a kifutón, fél óra múlva pedig kijött hozzá a póniló és behajtotta a kicsi borjút, nehogy napszúrást kapjon. Majd az állatok neveit is felsorolja, van Dugó, mert kicsit letört a szarvából, amelyik kint szokott lenni az Lili, neki volt a bornya, aztán van Mimi, Törpe, Tejföl. És van egy Hudini is, mert az mindenhnnan ki tudott szökni… Szinte kifogyhatatlan a történetekből: hogyan fogtak mezei nyulat és készített neki Móni ketrecet, majd miután a nyúl elpusztult, hogyan szerzett neki másik kettőt, amelyből aztán lett két adag kicsi nyúl, és hogy pusztította el őket a betegség. Aztán most megvan Rozsdi, egy ketrecben a fele akkora fiúnyúllal…

Arra gondolok, milyen kiváltság ilyen jó barátságban lenni az állatokkal. Szerveznek-e állatsimogatást a barátoknak, kisebbeknek – teszem fel a kérdést városi logikával, de egyből érzem a fölöslegességét, hiszen falun, vidéken mégsem szokatlan vagy rendkívüli az állatok közelsége. Kiderül, Szovátán azonban van állatsimogató, több lóval, baromfival, kecskével, szamárral – jártak ott osztálykiránduláson.

– Sokan visszariadnak a pályázattól, a fiatalok is. Mi a tapasztalata, hogy látja, tényleg nehéz végigcsinálni? – kérdezem ismét Mónikától.

– Úgy látom, nincs értelme a visszariadásnak. Végülis egyszerű, el kell készíteni egy öt éves tervet. Amennyiben pedig azt neki jóváhagyják, akkor semmi más dolga nincsen, csak ahhoz a tervhez tartania magát. Vagy lehet három éves, nyolc éves terv is, attól függően, hogy milyen fajta pályázatot készít.

Mónika a sóváradi gazdakörnek is a tagja. De mezőgazdasággal inkább csak az idősebbek foglalkoznak. Náluk ő a legfiatalabb, és az egyetlen nő.

– Kell valamilyen szakmai végzettség ehhez a munkához, attól függően, ki miben szeretne pályázni. Az alapképzésnek, a líceumnak meg kell lennie. Előbb agroturisztikát végeztem és utána a líceumot, Székelyudvarhelyen érettségiztem. Hány éves vagyok? 29 – mondja derűsen. – Tavaly készítettek egy kisfilmet fiatal gazdákkal. Az RMDSZ az uniós pályázatokat akarta népszerűsíteni. A kisfilm felkerült az internetre, Kolozsváron is levetítették, még valami plakáton is rajta voltam. Mondják anyuék viccesen, jelentkezzem a „házasodna a gazda” műsorra… Aztán nem telik el három hét tavasszal, és nézem, hív egy magyarországi telefonszám. Felveszem, jó napot kíván, majd bemutatkozik, hogy az RTL Klubtól van, a Házasodna a gazda műsortól. Na, mondom, nem kellett jelentkezzem én, megtaláltak ők. Látták ugyanis a kisfilmet a neten, felhívták az itteni helyi tévét, utánam érdeklődtek. Köszönöm, nem élek a lehetőséggel, mondtam nekik. Nem szeretem az ilyesmit.

Amúgy én sose vagyok megelégedve önmagammal, azzal, amit csinálok. Megpróbálom, hogy mindig a legjobb legyen. Persze, megtaláltam az utamat, azt, ami tetszik és amit szeretek is csinálni. De folyamatosan arra törekszem, hogy minél jobb legyek, nem pedig megmaradni egy bizonyos szinten.

– Vannak-e hosszabb távú tervei?

– Még gondolkodom újabb dolgokon, mert igen, vannak terveim. Az állatokkal továbbra is szeretnék foglalkozni. Egy újabb pályázaton dolgozom, mert elkapott a levendula hév – meséli Mónika lelkesen. – A közelben nincs levendulás, ezért szeretnék egy hektáron levendulát ültetni biolevendula olajnak. Ez a vendégház részére is látványosságot jelentene. Sőt, voltak vendégek, akik azt mondták, azért is visszatérnek jövőre, hogy lássák a levendulást. Megvan rá a terület, és a terv, az elképzelés már ki van alakítva.

Mónika arról is mesélt, hogy szerinte a saját korabeli sok fiatal, aki elment külföldre, hogy ott jobb és szebb lesz az élete, egész nap a mezőn dolgozik. Annyit lát és tapasztal meg a külföldi országból, amennyi belefér a szálláshely és mezei munka közötti útszakaszba. Ennyi energiával és elszántsággal itthon is megdolgozhatnák a saját földjüket.

Egy darabig még beszélgettünk. De mint láthatják, ennek a beszélgetésnek és történetnek nincsen, nem is lehet vége. Nincs vége, ameddig van folytatása egy elképzelésben, egy tervben.

 

Szöveg: Újvári Ildikó

Fotó: Csiki Zsuzsanna