Kemény János emlékdíjat adományoztak ADAMOVITS SÁNDORNAK (1937-2009), egyesületünk egykori tagjának, aki posztumusz kapta meg a rangos kitüntetést, melyet olyan személyeknek adományoznak, akik sokat tettek báró Kemény János és az Erdélyi Helikon megismertetése és népszerűsítése terén, illetve a marosvécsi várkastély érdekében.

 

Az emlékdíjjal járó bronzplakett megalkotására, Kemény János unokája, Kemény Endre, a Munkácsy Mihály-díjas Józsa Bálint szobrászművészt kérte fel, aki adományként készítette el az igen színvonalas és karakteres műalkotást. Az emlékplakett első példánya a marosvécsi várkastély Erdélyi Helikon és Erdélyi Szépmíves Céh kiállításanyagát gazdagítja, november 22-én pedig, Budapesten, a MOM Kulturális Központ színháztermében, az idén első alkalommal kiosztott Kemény János emlékdíjjal együtt ketten kapták meg. Fábián Ferenc személyesen, Adamovits Sándor nevében özvegye, Adamovits Éva vette át az emlékplakettet.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete megelégedéssel vette tudomásul, hogy az olyan értékes emberek munkássága, mint amilyen az Adamovits Sándoré volt, az évek múlásával sem merül a feledés homályába, s egy-egy ilyen posztumusz díj is kiváló alkalom arra, hogy felidézzük emberi, szakmai értékeiket. Utolsó könyve, Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig 2009-ben, szinte órákkal tragikus halála előtt jelent meg, de még idejében ahhoz, hogy a „gróf úr” – ahogy barátai nevezték – kézbe vehesse. A kötetet, az igazi jóbarát, Bögözi Attila szerkesztette, akinek a könyvhöz írt utószavából idézünk néhány gondolatot, ezzel is tisztelegve Adamovits Sándor elevenen élő emléke előtt.

 

Szellemi grófsága: a helikoni örökség

Hogyan lesz valakiből gróf úr? A legegyszerűbb, ha grófnak születik. Adamovits Sándor nem született annak, mégis igazi gróf volt. Legközelebbi barátainak minden bizonnyal. Játékos ugratásnak indult a megszólítás, aztán meg ráragadt.

De annyira illett jelleméhez, emberi tartásához, szellemi alkatához, hogy egy idő után maguk az ugratók is őszintén kezdték hinni, hogy igazi gróf a barátjuk, legfennebb az ősi kutyabőr veszett el valahol a történelmi idők zivataraiban.

Nyughatatlan természete, a nagyenyedi diákévek során felbatyuzott csillapíthatatlan tudásszomj, amely a hetvenen túl is a szüntelen tanulás mécsesét lobogtatta lelkében, egy pillanatig sem hagyta, hogy belesüppedjen az úri henyélés szellemtompító tunyaságába. Éveken át megbecsült, oszlopos tagja volt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, fáradhatatlan Helikon-kutató, és úgy lett mellettünk jeles közíró, hogy szinte észre sem vettük. Azaz dehogynem! Hisz egy idő után egymást követve jelentek meg könyvei: A Helikon házigazdája (a Kemény család hozzájárulásával, 2003); Kapuk, kopják, haranglábak (Közdok Kiadó, Budapest, 2003); A vécsi vár vendégei (F&F International Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2005); Helikoni nagyasszonyok (F&F International Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2006),  Szellemi helyszínelés (F&F International Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2009).

Lételeme volt az írás, a terület, amely szakíróvá avatta, és amelynek tanulmányozására nyugdíjasként feltette életét – az Erdély i Helikon szabad írói közösség ötvenöt tagjának és a vécsi házigazdának, minden idők legnagyobb magyar művelődési mecénásának, Kemény Jánosnak az életére és munkásságára összpontosítva –, olyan kutatások elvégzésére adott lehetőséget, amelyekkel gyakran pótolhatatlan irodalomtörténeti értékeket mentett meg az utókor számára.”