75 évvel ezelőtt, 1942. február 27-én jelentkezett először a rádió hullámain önálló műsorral Erdély, az erdélyi magyarság.

75 esztendő nagy idő: három emberöltő. És ha arra gondolunk, hogy világháború, határtologatás, majd a kommunista diktatúra évtizedei és a 90-es évek globalizálódó válsága torlódott ebbe az időbe, akkor nyilvánvaló, hogy történelmi léptékkel mérhetjük azt, ami ennyi időn át fennmaradt és időről időre kiemelten fontos volt az életünkben.

1942. február 27-én egész órás műsort sugárzott a kolozsvári stúdióból a Magyar Rádió, olyan műsort, amely ott is készült. Szerepelt benne Kós Károly, Tamási Áron, Kemény János, és, természetesen, Keledy Tibor is, Kolozsvár akkori polgármestere. Ez a műsor akkor azt jelentette, hogy Magyarország a háborús helyzet ellenére is lépést tart a világgal, mert a központi stúdiók mellett előbb Kassán, majd Kolozsváron is felszereltek egy rádióstúdiót, amely összeköttetésben volt a budapestivel, de önálló műsor sugárzására is alkalmas volt a felszerelése.

Igaz ugyan, hogy az avatás napja után saját műsort ez a stúdió később nem sugárzott, csak átjátszó állomásként működött, de az 1944-es bombázás idején a rádióstúdióból is igyekeztek tájékoztatni a lakosságot a légiriadókról, menedékhelyekről és a rádió segítségével irányították a mentőszolgálat és a vöröskereszt munkáját. A kolozsvári adó 267,4 m-es hullámhosszon, 1122 kilociklussal, 1,25 kW teljesítménnyel működött, mai szemmel nézve kis teljesítményű adó volt, de később, a háború utolsó napjaiban, amikor átvitték Budára, a Budapest Rádió, illetve Budapest II. műsorait sugározták rajta.

Itt, Kolozsváron, az avatás után terepstúdiónak használták, innen küldték a hanganyagot Budapestre a közvetlen – kábeles – összeköttetés révén. A stúdió kiemelt fontosságát mutatja, hogy a Kolozsvári Rádióhivatalnak önálló személyzete volt, vezetőjük az a Marczal János, aki „segédtiszt”-ként a közismert dalba is bekerült (LGT: Szól a rádió). A kolozsvári stúdióból rendszeresen közvetítettek műsorokat Kolozsvárról, illetve a környékről – kalotaszegi napokról, egyetemi tudományos tanácskozásokról, színházi bemutatókról.

A rádiózás az első világháború utáni időben azt jelentette, hogy az országhatárok nem átjárhatatlanok, a közösségek különböző részeihez az akadályok ellenére is eljuthat ugyanaz a szó, ugyanaz a zene. A rádió fontosságát Reményik Sándor erdélyi költő már 1931-ben hirdette. A rádió felelősségét a saját maga, a költő felelősségével veti össze. A kolozsvári rádióstúdió létrejötte pedig lehetővé tette, hogy Erdély saját rádiós hangja is megszülessen. Kolozsvár már 1943-ban szorgalmazta, hogy önálló műsoridőt is kapjon, de ezt csak 1950-ben sikerült elérni, immár a Román Rádió keretében, amikor fiókszerkesztőség, majd 1954-ben területi stúdió alakult. A ma létező erdélyi magyar vagy romániai magyar rádiószerkezet ebben a kolozsvári stúdióban gyökerezik, fokozatosan alakult ki, hogy a közszolgálati rádió keretében bukaresti, illetve 3 területi és két helyi stúdió (e két utóbbi Resicán és Máramarosszigeten) működik.

Ma már csaknem 100 rádiót tartunk nyilván: közszolgálati stúdiók mellett, kereskedelmi rádiók is vannak, de számos közösségi és egyházi rádió is működik. Az internetes közvetítés lehetősége újabb fordulatot hozott, immár 8 éve sugároz a Csángó Rádió is.

Az önálló erdélyi magyar rádiózás születésnapján gondoljunk arra a nyelvre, amely lehetővé teszi, hogy kifejezzük gondolatainkat és érzéseinket, és gondoljunk azokra, akik évtizedeken át dolgoztak azért, hogy szépen, szabatosan, pontosan használhassuk nyelvünket, és azokra is, akik most dolgoznak a rádiókban és akik szintén felelősséget éreznek azért, hogy miképpen fogunk beszélni ezután – magyarul.

Az első kolozsvári stúdió a Farkas utcában volt. Az erdélyi magyar rádiózás talán van olyan fontos, hogy emléktábla is jelezze azt a helyet, ahol az első stúdiója működött.

Gáspár Sándor

(Fotó: By Moja at the Hungarian language Wikipedia, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6052731)