Érmelléki MÚRE-ősz – sajtóvisszhangok

2017. október 06. 14:36

Szeptember végén a Bihar megyei Székelyhídon rendezte őszi szakmai találkozóját és közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Az alábbiakban az érmelléki rendezvény sajtóvisszhangjaiból válogattunk, az anyagot Martinek Imre képei illusztrálják. Ősszeállításunk frissül.

 

A szombat délelőtti szakmai programok helyszíne a városháza tanácsterme volt

 

Partiumi sajtós randevú

Három év után új helyszínen, Nagykároly helyett Székelyhídon tartotta őszi szakmai találkozóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Az érmelléki település körülbelül félúton fekszik Nagyvárad és Nagykároly között, nevének eredetére pedig egy legenda utal, miszerint a székelyeket még a 10. század végén telepítették oda az Ér hídjának őrzésére. Szeptember 29. és október 1. között sokszínű program várta az ország különböző pontjairól, Csíkszeredából, Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, valamint a Vajdaságból és a Magyarországról érkezett újságírókat. Farkas-Ráduly Melánia írása a temesvári Heti Új Szóban.

 

Háttér-információk a szakmáról

Szombaton Korszerű újságírás – Adytól az adatokig címmel szakmai tanácskozás zajlott a székelyhídi városházán, az előadók pedig egyebek mellett az internetes adatbiztonságról, illetve az újságírók és a sajtóirodák kapcsolatáról beszéltek.

Somodi Zoltán informatikai szakember, a Távközlési és Információs Technológiai Minisztérium volt államtitkára például kihangsúlyozta, hogy ne adjuk meg bárhol a személyes adatainkat, mivel könnyen internetes csalók áldozatává válhatunk. Sőt az is előfordulhat, hogy különféle álhíreket osztunk meg az ismerőseinkkel, esetleg akaratlanul is számítógépes vírusokat terjesztünk, amelyek képesek sokszorosítani önmagukat, és akár kárt is tehetnek a gépünkben.

Ahogy Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke fogalmazott, az újságíróknak egyrészt vigyázniuk kell adataik, magánéletük biztonságára, másrészt pedig a médiafogyasztó számára emészthetővé, érthetővé kell tegyék azt a digitális világot, amelyben nap mint nap élünk.

Az újságíró azonban nemcsak a világhálóra támaszkodik, hanem gyakorta kér segítséget a különféle sajtóirodáktól. A tanácskozáson megállapították, hogy a zavartalan munkavégzéshez mindkét oldalon változtatásra van szükség, például akkor, ha egy intézményt minden egyes alkalommal ugyanaz a személy képvisel, a szakértők pedig különböző okokból kifolyólag háttérben maradnak. Ez egy idő után unalmassá válik az újságíróknak.

Munkában a Titkárság: Bögözi Attila és Török Tünde

 

A lazítás sem maradt el

A szakmai tanácskozást követően az újságírók iskolabuszokkal a kisrégió felfedezésére indultak. Az egyik csapatnak a többszörös román bajnok fogathajtó, Rákóczi Gergő édesapja, Rákóczi Lajos mutatta meg az érköbölkúti birtokot, ahol lovasoktatással, sőt lovasterápiával is foglalkoznak. Az érdeklődők kocsikázhattak és lovagolhattak, utóbbira olyanok is vállalkoztak, akik korábban ezt nem merték kipróbálni.

A másik csapat első állomása Kazinczy Ferenc szülőfaluja, Érsemjén volt, ahol a helyi emlékmúzeumban a nyelvújító munkásságán kívül a jól ismert nótaszerzőnek, Fráter Lorándnak, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspökének, Csiha Kálmánnak az emlékét is felelevenítették. Útjuk ezután a kiállítóházzá alakított ottományi Komáromi-kúriához vezetett, amely a hét minden napján látogatható. Két helyiség 18. századi szobabelsőket, másik kettő népi mesterségeket – halászat és gyékényszékkészítés – idéz fel, ugyanakkor az Érmellék történelmét, élővilágát is megismerheti a látogató. 

Az újságírók barangolása Szalacson ért véget, egy olyan településen, amelynek hét pincesora van, mintegy ezer pincével, az északi határában pedig még ma is ott áll a négylyukú híd, amely alatt valamikor az Ér vize folyt.

 

Nívós díjazás

Ugyancsak szombaton, a székelyhídi múzeumban adták át a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének idei szakmai díjait. Az írott sajtó nívódíját Kerekes Edit, a Szabadság című, kolozsvári székhelyű napilap munkatársa kapta szerkesztői és újságírói munkásságáért, amelyet az indoklás szerint szakmai alázat, megbízhatóság és pontosság jellemez, ugyanakkor emberközpontú cikkeivel is felhívta magára a figyelmet.

Az audiovizuális nívódíjat a Marosvásárhelyi Rádió Kotta című projektjének két alapembere, Kurta Kinga szerkesztő, valamint Kacsó Tibor hangmérnök érdemelte ki.

Idén sem maradt el a Pro Amicitia díj, amelyet ezúttal Lucian Mîndruță újságírónak ítéltek oda a román és a magyar közösségek közötti egyetértés, megértés jegyében kifejtett tevékenységéért. 

Az írott sajtó nívódíjasa, Kerekes Edit a saját blogján mesélt a díjjal kapcsolatos érzéseiről, tapasztalatairól. Egy zsák só című bejegyzésében többek között ezt írta: „Az újságíró-egyetemen két aranybölcsességgel ajándékoztak meg. Az egyik szerint egy újságíróból bármi lehet, feltéve, hogy idejében abbahagyja az újságírást. Nos, én ezzel már alaposan elkéstem… A másik azt állítja, hogy akkor lesz egy riport igazán jó és tartalmas, ha megírása előtt a riport szereplőivel elfogyasztunk egy zsák sót. Vagyis annyi időt töltünk együtt, amíg a közösen elköltött reggeli-ebéd-vacsoráinkban elfogy egy zsák só. Ez az, amire a mai száguldó világban és templom egere erdmagyar sajtóban nem futja. Nemhogy egy zsákra, sokszor egy csipetre sincs idő – és mégis van, legalább néha, mert az ellenkezőjébe nem törődöm/törődünk bele.”

 

Ezúttal időt szántak egymásra

Itt azokról az újságírókról van szó, akik úgy döntöttek, hogy három napra kilépnek a mindennapi taposómalomból, és azalatt együtt töltik az időt, tanácskoznak, kirándulnak. A vajdasági Hét Naptól érkezett Martinek Imre például így vallott a székelyhídi találkozóról: „A legnagyobb táv is egy aprócska lépéssel kezdődik, amihez értelemszerűen a jó szándék adja meg a kezdőlöketet. Útra kelni, majd országhatárokon és egyéb akadályokon keresztül rendíthetetlenül átvágva (meg)érkezni. Ezúttal a Partiumba. Rangidős és fiatalabb »eresztésű« kollégáink közé, újabb tartalmakkal gazdagítva és erősítve az esztendőkkel ezelőtt megkezdett együttműködésünket. Tulajdonképpen ezt jelentette számomra a székelyhídi találkozás. Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Hogy kinek is? Nos, elsősorban a mindnyájunk felett őrködő Gondviselésnek.”

 

Rácz Éva, Kerekes Edit, Kurta Kinga és Kacsó Tibor nyilatkozott a Bukaresti Rádió munkatársának, Forró Lászlónak a díjátadást követően. A beszélgetéseket ITT lehet meghallgatni.

 

Díjazták Lucian Mândruță újságírót

Pro Amicitia-díjjal tüntette ki Lucian Mândruță román újságírót, médiaszemélyiséget a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) a román és magyar közösség közötti megbékélés, elfogadás, közeledés érdekében kifejtett újságírói munkája elismeréseként.

Az idei sajtós nívódíjat Kerekes Edit, a kolozsvári Szabadság napilap szerkesztője vehette át, az audiovizuális nívódíjat a Marosvásárhelyi Rádió Kotta című műsora kapta, Kurta Kinga szerkesztő és Kacsó Tibor hangszerkesztő vette át szombaton este. A MÚRE Székelyhídon tartotta őszi szakmai táborát az elmúlt hétvégén. Szombat délelőtt előadások hangzottak el a városháza dísztermében, többek között Ájgel Ágnes, Kovászna megye tanácselnökének kabinetfőnöke értekezett az intézmény sajtóval való kapcsolattartásáról. Este a helybeli múzeumban tartott gálaesten történt a díjátadás. Lucian Mândruță nem lehetett jelen, de ígérte, videóüzenetben köszöni meg az elismerést, Rácz Éva MÚRE-elnök jelezte, ezt feltöltik majd az egyesület honlapjára (mure.ro). A négy éve működő Kotta című műsor már számos háromszéki együttest mutatott be. (szekeres)

 

Koccintás díjátadás után: Kerekes Edit, Rácz Éva, Kurta Kinga, Kacsó Tibor a székelyhídi múzeumban

 

Egy zsák só – Kerekes Edit blogbejegyzése

Megkérdezte kedves bukaresti rádiós kollégám, mit jelent számomra ez a díj. Hirtelen mondtam egysmást, de azóta is keresem, hogy valójában mit is jelent. És ez napról napra bővül. Most éppen valami ilyesmit.

Az újságíró egyetemen két aranybölcsességgel ajándékoztak meg. Az egyik szerint egy újságíróból bármi lehet, feltéve hogy idejében abbahagyja az újságírást. Nos, én ezzel már alaposan elkéstem… A másik azt állítja, hogy akkor lesz egy riport igazán jó és tartalmas, ha megírása előtt a riport szereplőivel elfogyasztunk egy zsák sót. Vagyis annyi időt töltünk együtt, amíg a közösen elköltött reggeli-ebéd-vacsoráinkban elfogy egy zsák só. Ez az, amire a mai száguldó világban és templomegere erdmagyar sajtóban nem futja. Nemhogy egy zsákra, sokszor egy csipetre sincs idő – és mégis van, legalább néha, mert az ellenkezőjébe nem törődöm/törődünk bele.

Nem szokás arról beszélni, hogy főleg az írott sajtóban az erdmagyar újságírók nagy része minimálbérért dolgozik. A lapok csak így tudnak fizetni, és ha napilap, akkor még csak nem is tud elég újságírót foglalkoztatni, hogy a hírversenyt bírja. Így az újságíró tulajdonképpen lót-fut, enyhe túlzással: állandóan dolgozik – néha elfárad, kiábrándul, kiég, elmenekül, vagy megrögzött szenvedélyességgel tovább folytatja. Ráadásul a nyomtatott sajtó a klasszikus értelemben vett hírversenyt úgysem nyerheti meg, hiszen amit ma olvashatunk a lapokban, az tegnap történt és az éjjel nyomtatták. Mindezt már mindenki látta tegnap este a tévékben, hát akkor újságot már minek vásároljanak, ha a kábeltévét úgyis „muszáj”, merthogy az kell – a legtöbben így gondolják, és mivel az emberek többségét amúgy sem veti fel a pénz, inkább megspórolják azt a 30-40-50 lejt havonta, amit az újságbérlet jelentene.

A kábeltévé hozzá tartozik az életünkhöz. A napilap járatása nem. 1989 előtt kötelező volt előfizetni az újságra, pedig mindenki tudta, hogy csak a kommunista hazugságok vannak benne, némi „fertőzetlen” sport, néha egy-egy hangulatos jegyzet, tű fokán átcsúszott életszagú tudósítás, és üzenetek azok számára, akik a sorok között is tudtak olvasni. Valódi híreket, amelyek rólunk szólnak, közvetlen környezetünkről, csak keveset lehetett olvasni a helyi, regionális lapokban. Erről a ránk erőltetett álsajtóról aztán nagyon könnyű volt lemondani a felszabadulás után, egyébként is az üzletek megteltek áruval, annyi mindenre kellett a pénz…! A finnországi svédek átlagosan két lapot járatnak. Pedig ott is vannak tévék, rádiók, hírverseny. Igaz, az erőltetett hazug szakasz kimaradt. És természetesen más az életszínvonal.

A helyi magyar napilap messze nemcsak a hírekről szól. Olvasmányt is kínál. Hol jobbat, hol kevésbé sikerültet. Néha olyan témában, ami téged hidegen hagy, de roppantul érdekli a barátodat, olykor nem értesz egyet a leírtakkal, de természetesként elfogadod (vagy nem), hogy ugyanazt a jelenséget két ember nem látja egyformán, két újságíró sem, még ha egyazon lapnál dolgozik is, akár független az az újság, akár tudvalevő, hogy milyen csoportok mozgatják. De a jó helyi magyar napilap (és mifelénk is van ilyen!) mindig rólad is szól. A szüleidről, a gyerekedről, a színészeidről, a szülőfaludról, a városról, az iskoláidról, a mesterségedről, tanáraidról, könyveidről, a kedvenc boltod pénztárosáról, a közeli játszótérről, a cipészről, akinél te is javíttatod a lábbelidet, a sétatéri öreg fáról, a múltadról-jelenedről és néha a jövődről – hírekben és interjúkban, vezércikkekben, jegyzetekben, visszaemlékezésekben, riportokban.

A cikkeket elég sokan olvassák, látják azok közül is, akik nem járatják, esetleg más formában sem támogatják a napilapjukat (esetleg nem is érzik a magukénak). Olvassák számítógépen, telefonon a honlapokra feltöltött írásokat. Ritkán hozzászólnak, néha vitatkoznak, szidják, dicsérik, esetleg megosztják, tetszikelik, de az olvasók táborát mi, újságírók mindig inkább csak sejthetjük. A díj és a tőletek érkező gratulációk főleg ezt jelenti. Hogy olvastok. Hogy érdekel, hogyan ír az egyik újság és a másik újság, az egyik szerző vagy a másik, akár ugyanarról a témáról. Akkor is érdekel, ha itt éltek, ahol a napilap megjelenik, vagy csak valamikor éltetek itt és a diákévek után hazatértetek, esetleg kivándoroltatok. Mert ha alaposan megnézed, a helyi napilap egy kicsit mindig olyan, mint amikor szembejön veled az életed. Mint a minap az operabemutatón, ahol ott ülsz egy sorban a védőnénivel, aki gyerekkorodban neked és annakidején a ma már szinte nagykorú fiadnak is beadta az injekciókat, a szünetben összefutsz Kukus óvónénivel, aki már nehezen tudna barackot nyomni a fiad fejére, a színpadon felfedezed kedves ismerőseid frissen leszerződött lányát, és amikor a harmadik felvonás előtt elhelyezkedve éppen arról beszélgettek, honnan ismeritek az egyik főszereplőt, megilletődött büszkeséggel fordul oda az előtted ülő idegen kissrác, és azt mondja: „a testvérem”, aztán a közelben ülő rokonsággal együtt kideríted, hogy a Bogáncsban néptáncoltak együtt a „gyerekek”. Mint a könyvbemutatón, ahova együtt érkezel az időtől egyre apróbb tanító néniddel. Mint az utcán, ahol negyedórával előbb kell elindulnod, hogy biztosan időben érkezz, és közben szót válthass a szembejövő ismerősökkel. Néha jó híreket mondanak, néha tragédiákról hallasz, örülsz, bosszankodsz, cipeled a saját fájdalmad, máskor ünnepelsz, dühös vagy, nosztalgiázol.

Mert a helyi napilapot olvasni egy kicsit olyan, mint amikor hazatérsz. Talán most éppen foltos a kályha, összeszid az anyád, mert már megint szertehagytad a szennyest, csenget a villanyórás, senki se vett kenyeret, kiborít a gyereked, megölel a párod, kölcsönadod a befőző fazekat a szomszédnak, verőfényes szombaton kényelmesen letelepedve megkávézol és mesélgettek a cimboráddal. Otthon vagy. Bárhol is lennél.

 

Korszerű újságírás - Adytól az adatokig

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) 2017. szeptember 29-e és október 1-je között Bihar megyében, Székelyhíd településen tartotta meg közgyűlését és őszi szakmai találkozóját. Tóth Lívia tudósítása a vajdasági Hét Nap hetilapban.

A tanácskozás a Korszerű újságírás – Adytól az adatokig címet viselte. A jelenlévők több érdekes előadást hallgattak meg, amelyek közül kiemelném Somodi Zoltán értekezését az internetes adatbiztonságról. A szakember többek között a lánclevelekről, az adathalászatról, a zsarolóvírusról, a hamis hírekről, illetve arról beszélt, hogyan védekezhetünk a felsorolt jelenségek ellen.

Az összejövetelen hallottunk a helyi értékekről, például a vidékre jellemző gyékényszékek készítésről, valamint bemutatkozott az Ér Hangja elnevezésű helyi médiavállalkozás.

Emlékház Érsemjénben

 

A délután folyamán az egyik csoport Érsemjénbe (kalandozás Kazinczy Ferenc nyomában), Ottományba (a kiállítóházzá átalakított Komáromi kúria) és Szalacsra (a településnek hét pincesora van mintegy ezer pincével), a másik Érköbölkútra látogatott, ahol Rákóczi Lajos várta az újságírókat. Rákóczi Gergő többszörös országos fogathajtó bajnok édesapja, aki ugyancsak kemény kezekkel tartja a gyöplűt. Erről a helyszínen mi is bizonyosságot kaphattunk. A nyeregbe pattanók biztonságára Ádám Andrea ügyelt. Egy ifjú szakember, aki egyenesen a magyar fővárosból szegődött át lovasoktatónak 2016-ban ebbe az isten háta mögötti, érmelléki faluba.

A rendezvény keretében átadták a MÚRE szakmai díjait is. Az egyesület Pro Amicitia-díját (a román és a magyar közösségek közötti egyetértés, megértés jegyében kifejtett tevékenységért) Lucian Mândruță román újságíró kapta. Az írott sajtó nívódíját Kerekes Editnek, a Szabadság című kolozsvári napilap szerkesztőjének ítélték oda. Az audióvizuális nívódíjat a Marosvásárhelyi Rádió Kotta című műsora érdemelte ki. Az elismerést Kurta Kinga és Kacsó Tibor vette át.

 

Gyógyító szürkék, lipicaiak

Lovastanya-nézőbe menendő, egy híján húsz kollégával „pattanok föl” Székelyhídon egy… iskolabuszra. A MÚRE tagjai közgyűlésük fáradalmait kipihenni indulnak kétfelé, Érmellék-kóstolóba. A társaság egyik része az Érsemjén–Ottomány–Szalacs, a másik pedig az Érolaszi–Köbölkút útvonalat választja. Jómagam előbbi falvakban többször jártam, az utóbbi út viszont nekem is nóvumot kínál. Szilágyi Aladár írása.

Temesvári rádiós kollégánk, Bartha Csaba barátkozik a lovarda egyik lakójával

 

Alig érünk ki a bennünket vendégül látó kisvárosból, dombosodik a táj. Az Árpád-korban vallonok alapította, a törökvész elmúltával svábok által újranépesített Érolaszit elhagyva ereszkedünk a dombok ölében megbúvóÉrköbölkútra. Az ereszkedés és a megbúvás szó szerint értendő, hiszen ennek a zsákfalunak a java része egy kies völgykatlanban alakult ki, vagy nyolc évszázada. S hogy jó óvóhely lehetett, mi sem bizonyítja jobban, mint egy 1692-ben, a törökök kiűzése után készült összeírás, mely szerint egyetlen lakott településként maradt fenn, a környék 17 faluja pedig – köztük a szomszédos Véd és Érolaszi – lakatlan pusztának soroltatott. Mi több, Köbölkút arra is alkalmasnak bizonyult, hogy 1849 zűrzavaros áprilisában itt rejtsék el rövid időre a Budáról Debrecenbe menekített Szent Koronát.

Házigazdánk, Rákóczi Lajos 1974-ben került magyartanárként az érmelléki faluba. Gyermekkora óta kötődik a lovakhoz, a nemes állatok iránti szerelmét magával hozta, és alig egy esztendő múlva a saját hátasán poroszkálta be az Ér- és a Berettyó-mente falvait. Mivel a Rákóczi-fi, Gergő is korán megfertőződött az atyja hobbijával, s a lovak iránti szeretetük magasabb szintre hágott, a család Benjáminja elkezdett a fogathajtás iránt érdeklődni. Hamar megtapasztalták, hogy a lipicai mének a legalkalmasabbak ennek a sportnak az űzésére. Mialatt Gergő egyre-másra halmozta a trófeákat országos és nemzetközi fogathajtó-versenyeken, lépésről lépésre kialakították, felépítették a maguk lovas birodalmát. (Gergő éppen a fogathajtók Balkán-bajnokságán vett részt vizitünk idején.) A Rákóczi farm meg az otthoni istálló jelenleg 47 paripa otthona. A lókiképzés és a fogathajtás mellett lovasiskolát indítottak be, lovastábort is működtetnek gyermekek számára.

Rákóczi Lajos egykori politikus, pedagógus a fogatot készíti elő a kikocsizásra

 

Lajos gyakorló és gyakorlatias pedagógusként – illetve a parlamentet kétszer megjárt politikusként – néhány esztendeje még arról ábrándozott, hogy tudásukat tovább adandó, a tanügyminisztérium támogatásával lovász- és lovasoktató szakosztályt indíthasson valamelyik iskolában, de kezdeményezése közönybe ütközött. Ezért fogott hozzá családi vállalkozás formájában szép és szokatlan tervének valóra váltásához. Az istállóhoz közeli akácosban két éve felépült, szakszerűen berendezett lovarda, meg a birtok szabadtéri kifutója kellő spáciumot biztosít a lókedvelő felnőttek és gyermekek számára, maga a környék ideális terepet kínál a hosszabb lovastúrák megtételére is. A csapatot 2016 óta egy ifjú szakember, Ádám Andrea erősíti, aki egyenesen a magyar fővárosból szegődött át lovasoktatónak az isten háta mögötti, érmelléki faluba. A Rákóczi farmon zajló tevékenységek legizgalmasabbjának a lovasterápia tűnik. Sajnos még nincs saját szakemberük, aki rendszeresen és folyamatosan végezhesse itt ezt az áldásos tevékenységet, de egy időnként Magyarországról átjáró gyógypedagógus bebizonyította: a lovak csodákra képesek! Egy-egy mozgássérült vagy Down szindrómás gyermek néhány hónap alatt látványos fejlődést ért el, s egy ötéves koráig megszólalni sem képes leányka itt, a lovak varázslatos érzelmi erőterében ejtette ki az első szavait.

A nyeregben a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond, aki Ádám Andrea felügyeletével tett meg néhány kört Óda hátán

 

Ahogy a gazda befelé invitál bennünket, orromat megcsapja az istálló jószaga, a lovak kipárolgása, a széna illata; fülemet dobbantások, prüsszögések muzsikája ingerli. A mindenre érzékeny állatok menten észlelik az idegenek beléptét, kíváncsi fejek bukkannak elő a bokszokból. Engedélyt kapunk a lipicaiak simogatására, a szürkék barátságosan felénk szimmantva ismerkednek velünk. Aztán Mészáros Elek kollégánk, az Érmellék avatott krónikása, aki otthonosan mozog a Rákóczi tanyán, kivezeti az egyik lovat, nagymamakorú szelíd kancát, akinek a vállalkozó kedvű újságírókat kell megtűrnie a hátán, a kifutón körbe poroszkálva.

A társaság kényelmeskedőbb fele a fogatozást választja. Mialatt a gazda meg egy lovászlegény kivezeti a két büszke mént, nagy buzgóságomban – tudván, hogy az ülés jobboldala a hajtót illeti meg –, elsőnek cihelődöm baloldalt a bakra. Tüstént kiderül, rosszul tettem, hogy a fölszerszámozás rituáléjának megejtése előtt foglaltam el a helyemet: a fegyelmezett, rendkívül érzékeny paripák nincsenek ilyesmihez hozzászokva, egyikük nagyot prüsszentve fejezi ki rosszallását irányomba. Amíg a gazda felpattan mellém, regulatörésemet mintegy kiigazítandó, rám bízza a gyeplő két szárát. A két turnusban történő, bő félórányi kikocsikázás, pardon, kifogatozás gyermeki örömmel ajándékoz meg bennünket. Fogatunk hajtója, aki nem mellesleg helytörténész is, számos nevezetesség, esemény helyszínét mutogatja, többek között azt is, ahol Vasvári Pál toborozta 1849 lázas tavaszán a mócok ellen induló, tragikus sorsú szabadcsapatát. A girbe-gurba sikátorokon kanyarogva bomlik elibénk az őszi fényben megmártózott falu dombok ölelte, békés kisvilága. Ez az a hely, ahová érdemes volna vissza-visszajárni, megpihenni, feltöltődni, mielőtt ismét belevetnénk magunkat a nagyvilág mókuskerekébe.



Ez is érdekelheti...

Gyergyói MÚRE-ősz, végleges program

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!