Egyesületünk 2016-os Brassaï sajtófotó pályázatának anyagából nyílt kiállítás január 13-án, vasárnap Marosvásárhelyen, az unitárius egyházközség Dersi János-termében. Bögözi Attila írása.

Nagy Miklós Kund művészeti újságíró, a kiállítás méltatója hangsúlyozta: a sajtófotó nem mosható össze a művészfotóval   Fotók: Kerekes Pál Péter

 

Türelmesen várta sorát Marosvásárhely, amíg január 13-án a székely fővárosban is sor kerülhetett a – most már nyugodtan elmondhatjuk – nagy sikerű Brassaï sajtófotó kiállítás 2016-os anyagának bemutatására. A véletlen műve ugyan, hogy az esemény mindössze egy nappal követte a Brassaï–2017 pályázatra érkezett művekből készült nagyváradi fotótárlat megnyitóját és díjátadóját, de az már nem csak a véletlen műve, hogy mindkét helyszínen az eseményt a fotográfia romániai napjának jegyében szervezte a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE).

Az egyesület egyik legsikeresebb szakmai rendezvénysorozata mára messze túlnőtte a szervezet saját kereteit, hiszen már az első, 2015-ös pályázatára nemcsak hazai szerzők, hanem magyarországi, kárpátaljai és vajdasági fotósok is beneveztek, s ez a hagyomány az eddigi három alkalommal meghirdetett pályázat során sem változott, sőt, a benevezők létszáma évről évre nőtt.

Ha őszintén nézünk szembe a tényekkel, akkor el kell mondanunk azt is, hogy a kezdeményezők a pályázat meghirdetésével – négy évvel ezelőtt – hatalmas kockázatot vállaltak, hiszen olyan konkurenciával kellett szembesülniük, mint a Magyar Újságírók Országos Egyesületének (MÚOSZ) több évtizedes hagyománnyal rendelkező rangos rendezvénye, a (most épp 37.) Magyar Sajtófotó Pályázat.

Tapasztalat, hagyomány, közismertség, meg az a tény, hogy a pályázó akár 30 pályaművet küldhet be kategóriától függetlenül, s a pályamű állhat egyedi képből vagy képsorozatból (egy képsorozat akár 10 képet is tartalmazhat), oly magasra tették a MÚRE kezdeményezésének a mércéjét, hogy sokan mondták: a kezdeményezés eleve bukásra van ítélve. 

Az elméletet, hála istennek, ha egy lehetősége van, mindig felülírja az élet maga, s a MÚRE sajtófotó pályázata esetében is azoknak lett igaza, akik – kártyában huszonegyest játszva – tizenkilencre kértek még egy lapot.

Mert bármennyire is rangos, részvétel szempontjából pedig fölöttébb megtisztelő a MÚOSZ Sajtófotó pályázatán való részvétel, tulajdonképpen hiányzott egy Kárpát-medencei fórum, ahol az anyaországon kívüli fotósok egy kiállítás virtuális terében olyan sajátos eseményekről készült fotókat mutathatnak meg a nagyközönségnek, amelyek nem biztos, hogy beleférnek a „nagy testvér” (MÚOSZ) 14 kategóriára bontott részvételi kiírásába. És nem művészeti megfontolások zárnák ki az egyik vagy másik fotót, hanem olyan szempontok, hogy csak kisebb közösségek értenék a fotók üzenetét, s ez az a tény, amely behatárolja a vizuális üzenetet. Ezért, a MÚRE részéről tudatosan felvállalt kockázat, tulajdonképpen veszély nélküli volt, hiszen kezdeményezésével nyitott kapukat döngetett, amit visszaigazolt a pályázaton való résztvevők magas létszáma és a kiállítási helyszínek közötti nemes versengés is, hogy kinek jut az elsőbbség dicsősége.

Az, hogy Vásárhely nagyjából egy évvel a 2016-os eredményhirdetés után jutott a vándorkiállítás anyagához, azt a közösségi érdeklődést mutatja, amely a vándorkiállítás koncepcióját a szervezőknek visszaigazolja, és a jövőre vonatkozóan biztatást is jelent, hogy a kezdeményezést folytatni kell, mert a „nagy testvér” megtisztelő konkurenciája nem rontja, sőt: emeli a határon túli fotósok MÚRE által kezdeményezett seregszemléjének megítélését.

Nagy László unitárius lelkész, Szucher Ervin újságíró, igazgatótanácsi tag, Nagy Miklós Kund művészeti író, Gáspár Sándor alelnök a MÚRE által szervezett kiállítás megnyitóján

 

Marosvásárhelyen a vándorkiállítás anyagát a Bolyai-téri unitárius egyház Dersi János-terme látta vendégül, ahol a házigazda Nagy László unitárius lelkész elmondotta, hogy nagy megtiszteltetés egy ilyen rangos fotós eseményt vendégül látni, hiszen a fotográfia mint a pillanat művészete azt a momentumot ragadja meg, amely mellett mások úgy mennek el, hogy azt észre sem veszik. Ezért a kiállítás akár az észrevett pillant anyaga is lehetne, hiszen semmi sem mulandóbb, mint a pillanat, amely úgy múlik el velünk/mellettünk, hogy emlékeinkben sincs az a csipetnyi hely, ahonnan elő tudnánk hívni.

Nagy Miklós Kund művészeti újságíró, a kiállítás méltatója is azt hangsúlyozta, hogy a sajtófotó nem mosható össze a művészfotóval, hiszen az előbbi elsősorban információt közvetít, míg az utóbbi (művészfotó), ha valami eleve nem nagyon szép, de látványos, akkor sem nehéz róla jó képet készíteni, mert a jó fotó nemcsak az „alanyon” múlik, hanem a beállításon, a körítésen meg a művész látásmódján. A sajtófotó viszont a pillanat művészete, s mint ilyen, akár a tiszavirág, élete mindössze addig tart, amíg a pillanat látható a múlandóság üvegén.

A szakma rigorózus szabályai szerint, a sajtófotókat témájuk szerint: portré, helyszíni képi tudósítás, sportfotó, háborús fotó, szociofotó, elkapott pillanatokba lehet csoportosítani. Gáspár Sándor, a MÚRE alelnöke tematikák szerint, eme besorolások képi megjelenítéseire hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva annak kockázatát, hogy a sajtófotó mint a pillanat lenyomata, annyira kötött az eseményt rögzítő eszközhöz, mint az esemény a pillanathoz. Az örökkévalóság szempontjából ugyanis nincs sem jelen, sem eljövendő (a jelen fogalma az idő vonatkozásában csupán illúzió), a történelem ugyanis egy vektor, amelynek van kezdeti pontja és van végpontja: az időben tulajdonképpen minden már elmúlt, mozgató mechanizmusának membránja az elmúlás. És ezt az elmúlást merevíti ki képi megjelenítésben a fotográfia, jelesen ennek sajtófotós műfaja.

Mert nem biztos, hogy egy sajtófotó kapcsán magát a képi megjelenítést rögzítjük emlékezetünkben, hanem csupán azt a hangulatot, amelyet az adott fotó sugall.

A sajtófotónak pedig ez a lényege: úgy fókuszálni egy pillanatra, mintha az a világ közepe lenne. És az sem baj, ha eme középpont a világból pusztán egy illúzió.