A nyelvhelyesség kérdéséről

2017. december 13. 21:17

Mikor lenne aktuálisabb, ha nem ma, a magyar nyelv napján (igen, kis kezdőbetűvel mindhárom szó) arról írni, hogy miképpen viszonyulunk a nyelvhelyességhez?! Sokszor tűnödöm azon, milyen izgalmas kérdés is az, miért ragaszkodunk a „Mondja meg, hogy helyes!” magatartásához. Vagy „De jó lenne egy recept, hogy ezt így kell csinálni, és másképpen nem is lehet, nem is szabad!” Vajon miért van az, hogy az ingadozó szabályokat nem tudjuk elfogadni? De odáig is eljutunk sokszor, hogyha egy szabály ellentmond annak, amit tudunk, gondolunk, azt hajlamosak vagyunk nem valódi normaként kezelni, nem valódi tudásként elfogadni.

Emberi mivoltunkból fakad annak igénye, hogy helyzetekben segítség lenne számunkra, ha létezne egy jól bejáratott modell – életünk minden terén – arra vonatkoztatva, hogy éppen mit kell tenni, mondani és főként, hogy ezt milyen módon kell tenni és mondani. Talán ez biztonsággal töltene el, és talán kevesebb felelősséget kellene vállalni. Csakhogy a nyelv, a beszéd nem így működik, mint ahogyan a felnőtt életünk sem.

A legnagyobb biztonsággal az írott nyelvre vonatkoztatva találunk mindenki számára kötelező érvényű szabályokat. A magyar helyesírás szabályainak 12. kiadása segít abban, hogy eldöntsük, mit hogyan kell írni. De például bizonyos szabályok enyhítése, fakultatívvá tétele elégedetlenséggel töltött el tanárokat, nyelvészeket, újságírókat stb. egyaránt.

Példának okáért itt van az ímél/e-mail szavunk. Mindkét írásmód követhető. A magyar kiejtésnek megfelelően írhatjuk a szó származékait is: ímélezik, ímélje, ímélcím. Ettől függetlenül gyakran azt tapasztalon, nem élünk evvel a lehetőséggel, sőt inkább azt érzem, kétkedve néznek rám, hogyan is jut eszembe, hogy azt ilyen módon írjam.

A hangzó nyelvről ne is beszéljünk! Itt is vannak olyan szabálygyűjtemények, szótárak, nyelvtanok, amelyek szabályozó erejűek, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a helyi normát kellene követni. És ettől már vége is van a világnak. Az így kell mondani és nem úgy bizonyosságát követelnénk mindenkitől, de a beszélt nyelv nincs 100%-ban kodifikálva. A nyelv változataiban él, és a beszélő (ember) meg egyedi. Ez azt jelenti, hogy a változatok, de a változás is természetes.

A média ma főként az élőbeszéddel dolgozik, ebből adódóan nincs mindig elég ideje a beszélőnek arra, hogy alaposan átgondolja mondandóját, hogy megszerkessze azt. Mondhatnánk, az élőszóban elhangzó megnyilatkozások kevésbé igényesek, mint az írott változatok. Lazább a mondatszerkesztés, gyakrabban fordulhatnak elő ismétlések, töltelékszavak, sablonos kifejezések. De a kevésbé igényes minősítés még mindig abból táplálkozik, hogy hajlamosak vagyunk az írott nyelv tartalmi, formai elemeit számonkérni a beszélt változaton is. Pedig az egy másik műfaj, mely tanulható ugyan, de ne feledjük azt sem, hogy a spontán beszéd helyzetekben megakadásokkal jár, önjavító magatartással, esetenként egy-egy rosszul artikulált hanggal, felgyorsult vagy lelassult beszédtempóval stb. Hibázni emberi dolog. Ez ugyanakkor avval is jár, hogy kijavítjuk magunkat, egymást. A hibázás tudatosítása visz tovább a tanulás irányába.

A magyar nyelv napján szeretném hangúlyozni: az érthetőség záloga a nyelvi igényesség, egymás megértésének feltétele a nyelvhasználatban is rejlik, de a megértéshez hozzátartozik a nyelvi tolerancia is valahogyan úgy, hogy elfogadjuk kötelezőnek, ami kötelezőérvényű, és elfogadjuk változónak és változatosnak azt, ami sokféle, ami különféle vagy egyszerűen sokszínű.

Magyari Sára

(kép forrása: kaposvarmost.hu)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!